A szívritmuszavar nem lehet kifogás: így is lehet sőt, kell is mozogni!

A rendszeres testmozgás kiemelkedően fontos szerepet játszik egészségünk megőrzésében, hiszen jelentősen csökkenti számos szervi megbetegedés, köztük például a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásának kockázatát. Egyes esetekben azonban, éppen testünk jelzéseire figyelve, például egészséges embereknél az edzés közbeni hirtelen magas pulzus, szívritmuszavarral élőknél pedig a túl heves, kalimpáló szívverés érzékelésekor mégis felmerülhet a kérdés, vajon milyen határok mentén, hogyan érdemes belefogni a mozgásba, hogy az valóban hasznos és ne ártalmas legyen szervezetünknek?

A sportolás közben hirtelen megugró, magas pulzus mindenki számára ijesztő lehet, de nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, hiszen a normál értékek elég széles skálán mozognak. Ahhoz, hogy kicsit bővebb képet kapjunk pulzusunkról és annak alakulásáról, néhány hétig érdemes rendszeresen mérni az ébredési-, a nyugalmi és a terhelés során kialakuló értékeket.

A legtöbb embert azonban inkább a túl magas, mintsem az alacsony pulzusérték ijeszti meg. Ennek számos oka lehet, a koffein, a hormonális változások, a stressz vagy akár egy orvosi vizsgálattól való félelem egyaránt előidézheti. Terheléskor szintén megemelkedik a pulzus, annál inkább, minél intenzívebb az edzés. Az azonban már gyanús lehet, ha egy bizonyos fizikai igénybevételt könnyebbnek ítélünk meg, mégis magas pulzusértéket tapasztalunk a mérések során. Ilyen esetekben mindenképpen kardiológushoz kell fordulni, hiszen akár szívritmuszavar is állhat a háttérben, a túl szapora szívverés elhanyagolása pedig komoly gondokat okozhat.

A szívritmuszavar, másnéven aritmia, a szívverés ütemének megváltozását jelenti. Eredetük alapján pitvari vagy kamrai aritmiáról, a szívfrekvenciára gyakorolt hatásuk alapján pedig tachycardiáról (magas pulzus), bradycardiáról (alacsony pulzus) vagy extrasystole-ről (extra szívdobbanásról) beszélhetünk.

A pitvarfibrilláció előfordulása az életkor előrehaladtával növekszik, így 80 év feletti korosztályban gyakorisága már körülbelül 8 százalék. Férfiak között valamivel gyakrabban fordul elő. A szívritmuszavar tünetei a magas vagy alacsony pulzustól függően eltérőek lehetnek. Míg tachycardia esetén a kalapáló, rendszertelen szívverés, a vérnyomás hirtelen csökkenése miatti szédülés, látászavar, légszomj, mellkasi fájdalom a jellemző, bradycardia fennállásakor fáradtság, szédülés, ájulásérzet, zavartság a leggyakoribb.

mely aztán további problémákat okozhat, például elzáródást, ezáltal stroke-ot az agyban. Pitvarfibrilláció esetén az agyembólia kockázata megötszöröződik, sőt az összes stroke közül minden hatodik pitvarfibrilláció következtében megy végbe.

A szívritmuszavarnak szerencsére csupán nagyon kevés olyan formája ismert, amelyre a sport veszélyes lehet, sőt, legtöbb esetben a fizikai aktivitás kifejezetten ajánlott, de csak alapos sportkardiológiai kivizsgálás után, mely 24 órás Holter EKG, valamint terheléses EKG vizsgálatokból áll. Előbbi a különböző napi tevékenységek alatti szívműködést, utóbbi a szív vérellátását monitorozza. Ezek segítségével kideríthető, hogy mi az az aktivitási szint, ami még jól tolerálható a szív számára. Előfordulhat ugyanis, hogy 10 km/óra sebességgel nem ajánlott futnia a páciensnek, de a 8 km/órás kocogás kimondottan jót tesz neki.

A szívritmuszavarok kezelési módjainak széles választéka áll ma már rendelkezésre, melyek a ritmuszavar típusától függően eltérőek. Egyes ártalmatlan esetekben nincs szükség beavatkozásra, sok szívritmuszavart pedig gyógyszeresen lehet kezelni, szinten tartani. Ha a ritmuszavart más, a háttérben meghúzódó betegség idézi elő, ennek kezelésével lehet a ritmuszavart is megszüntetni. Az embóliaveszély miatt azonban szinte minden esetben véralvadásgátló szert kell szedni, melytől csak orvosi ellenvélemény, például valamilyen egyéb állapot miatti túlzott veszély esetén lehet eltérni. Fontos, hogy már a legjelentéktelenebbnek tűnő tünetek jelentkezésekor konzultáljon kezelőorvosával, hiszen a betegség korai felismerésével és a megfelelő kezelési mód meghatározásával a maradandó egészségkárosodás esélye nagymértékben csökkenthető!