Nem mindegy, hogyan beszélgetünk a gyerekekkel a veszteségről és a halálról

Bojti Andrea szerint az egyik legnagyobb tabutéma a modern korban a halál. Félünk tőle, felnőttként is nehezen beszélünk róla, hát még a gyerekeinkkel, ami a szakember szerint nagyon nincs rendjén. A gyermekpszichológus szerint nem megóvni kell a gyermekeket a halálfélelemtől, hanem felkészíteni, megtanítani kell őket arra, hogy képesek legyenek megküzdeni vele.

„A gyerekek fejében nincs olyan kép a halálról, mint amilyen nekünk felnőtteknek. A beszédfejlődés során jelennek meg a halállal kapcsolatos szavak, melyeket az idő és a szülő tölt meg jelentéstartalommal. Tehát ilyen szempontból tiszta lappal indul a kommunikáció" – vélekedik a szakember, aki azt is elárulja, hogy a gyerekek 3-4 évesen még halhatatlannak hiszik magukat és másokat is. Előfordulhat például, hogy azt gondolják, hogy ahogy eltemették, úgy vissza is tudják hozni az életbe a nagypapát. Ez ebben a korban, az ő fantáziadús, mágikus világukban még teljesen normális.

„5-6 éves kor körül alakul ki az úgynevezett tárgyi állandóság, a tudás arról, hogy az elmúlás végleges állapot. Ilyenkor jelenhet meg a halálfélelem is, felmerülhet a gyermekben, hogy mi lesz, ha a szülei meghalnak, ami miatt szoronghat, sírhat. Ilyenkor a szülőnek bármilyen nehéz is, teret kell adni a gyerek fájdalmának, támogatni kell. Akár az anya, apa is lehet szomorú a gondolattól, el is sírhatja magát, hiszen ez egy nehéz helyzet, de soha nem szabad hazudni a halálról, amivel minden embernek, így szülőnek, gyereknek dolga van" – figyelmeztet Andrea.

A feladat nem könnyű, hiszen mi, felnőttek is rosszul viszonyulunk a halál kérdésköréhez, igyekszünk nem gondolni az elmúlásra, de a gyász is tabunak számít, amit sokszor a „nagykönyvből" akarunk megoldani, és gyakran a környezet is sürget: „felejtsd el, lépj túl rajta". Hogyan is tudnánk jól megközelíteni a témát, ha a saját gyermekünknek kell beszélni róla. Különösen nehéz abba belegondolni, hogy mi van akkor, ha mi magunk halunk meg, mi lesz akkor a gyermekkel és a túlélő (szülő)társsal.

„Az eriksoni fejlődéselmélet szerint a személyiségfejlődés utolsó, 8. szakasza a késő öregkor, amikor jó esetben az ember visszatekint élete alakulására. A nyugati kultúrákban ez az öregkori integritás az életnek az a periódusa, amikor az ember eljut odáig, hogy megbékél a halállal. Hetven éves kora körül úgymond összegzi magában az addigi életét: már eltemette a szüleit, haltak meg kortársai, felnőttek a gyerekei, akár látja az unokáit cseperedni, tehát látja az életnek a folytatását. Ez az a kor, amikor jó esetben az ember már egységben van a saját addigi életével, és ez hoz számára egyfajta megnyugvást. A rosszabb kimenetel, ha ilyenkor jön rá, hogy mit rontott el az életében, mit kellett volna másképp csinálnia, és emiatt a megbékélés helyett a kétségbeesés lesz rajta úrrá" – magyarázza el Bojti Andrea, hogy a mi kultúránkban miért és mikor jutunk el odáig, hogy már nem félünk a haláltól. De azt is hozzáteszi, hogy ez személyiségfüggő is, és nagyban befolyásolja az is, hogy a családban milyen a halállal kapcsolatos szokások, hagyományok élnek.

A régi időkben a halállal kapcsolatos hagyományok, rituálék segítették az elmúlás elfogadását

A keleti kultúrákban az elmúlás az élet természetes része, kisgyermekkortól részt vesznek a családtagok a halottaik körüli szertartásokban, így a halállal szembeni félelem helyett az elfogadás jelenik meg már gyerekkorban is. Ez nemcsak az életfelfogásukból, de sokszor a vallásukból is adódik, például a lélekvándorlás adhat némi megnyugvást, a gondolat, hogy újabb esélyt kap az ember, a halál lehetőségét is más színben tüntetheti fel.

„A régi időkben a mi kultúránkban is jelen voltak a halállal kapcsolatos hagyományok. A halottasház, ahol a gyerekekkel együtt volt jelen a család, virrasztottak a halott mellett, akitől elbúcsúztak, a temetésen ott volt az egész falu, egyáltalán, volt temetés, halotti tor, tehát egy rítus, amit követtek az emberek, ami adott egy kiszámíthatóságot, és amelynek a gyerek is része volt, már egészen kicsi korától. Úgy gondolom, ezekhez a hagyományokhoz lenne érdemes visszakanyarodni, hiszen nem véletlenül alakultak ki ezek a közösségi szokások. Ezek adnak megnyugvást és egy medret az életnek. Mostanra egyre inkább elidegenedünk a haláltól, személytelenné válik, a gyerekekkel sem beszélünk róla. A szülők foghegyről mondanak valamit, igyekeznek, hogy ne lássa őket sírni a gyerek, aki így magára marad az érzéseivel" – világít rá a szakember arra, miért nem jó tabuként kezelni az elmúlást, ahogy arra is, hogy miközben az utódainkat próbáljuk megkímélni a halálnak még csak a gondolatától is, a gyerekek érzik, hogy valami nincs rendben, hogy valamiféle fátyol hullott a családra, szülőkre, és ez szorongást vált ki belőlük. Tehát azzal, hogy kizárjuk a gyászunkból gyermekünket, csak még nagyobb félelmet keltünk benne.

Komoly dilemma a szülőknek, hogy kivigyék-e a temetésre a gyereket, és sokszor nemcsak az aggódás van e mögött, hanem az attól való félelem is, hogy a kicsi valami illetlent mond, nem úgy viselkedik, ahogy mások elvárják tőle, ezért rosszalló tekinteteket kap a család, vagy, hogy a viselkedésével zavarná a felnőtteket a gyász megélésében. Andrea azonban azt mondja, hogy a gyerekeket bármilyen korúak is, el lehet vinni a temetésre, nem kell félni a kérdéseiktől, viselkedésüktől. Jó, ha van velük egy felnőtt, akivel arrébb tudnak sétálni, ha szükséges, és természetesen az is elfogadható, ha úgy dönt a csalás, hogy a végső búcsúra mégsem viszi magával a kisgyermeket, inkább néhány nappal később mennek el vele a sírhoz.

Válaszoljunk a gyerekek kérdéseikre, ne hagyjuk magára őket a kételyeikkel

A gyerekek kíváncsiak, számukra, minél kisebbek, annál több minden új és érdekes. Érdeklődhetnek például, hogy hogyan kerülnek az urnába a hamvak, vagy miért teszik a kiásott sírba a koporsóban fekvő dédit, ettől nem kell megijedni. Ilyenkor a korának megfelelő szinten és mélységig el kell neki mondani, mi hogyan és miért történik. Nem megóvni kell őket az úgymond rossz élménytől, hanem felkészíteni rá, gyermekpszichológus szakértőnk szerint ez a kulcs. Hiszen a gyerek a halállal mindenképpen találkozni fog, ahogy nő, egyre gyakrabban. Minél korábban előjön a témakör, annál természetesebben tudja majd kezelni.

Ha felmerül benne a kérdés, hogy esetleg ő is meghalhat, akkor ködösítés helyett őszintén el kell mondani, hogy „igen, te is meghalhatsz", bármennyire nehéz is ezt kimondani és feldolgozni, neki is, a szülőnek is. Tehát, ha a gyermekünk beszélni akar a halálról, beszéljünk vele, ne hárítsunk, ne rázzuk le, ne pánikoljunk, inkább segítsük, tartsuk meg őt a szorongásában, ami természetes érzés, és néhány nap vagy hét intenzívebb érdeklődés után lecseng majd.

A szülőnek a gyerek, a gyereknek a szülő halála a legnagyobb trauma

Ahány ember, annyiféleképpen dolgozza fel a halált. Van, akinek nehezebben, van, akinek könnyebben megy, ez kortól függetlenül így van.

„Vannak gyerekek, akiken nem látszik, hogy gyászolnak, megtudják a rossz hírt, tudomásul veszik és látszólag nem foglalkoztatja őket tovább. Ez is teljesen normális, ahogy az is, ha hetekkel, hónapokkal később törnek felszínre az érzései, sőt az is, ha nem sír, az is, ha sír a kicsi. Az, hogy hogyan reagál életkor és személyiségfüggő is, de sokszor a gyerekek a szüleikre rezonálnak, ha anya vagy apa sír, akkor ők is sírnak" – hívja fel a figyelmet Andrea arra a tényre, hogy nem lehetnek elvárásaink a gyerekekkel szemben, hiba lenne elmarasztalni őket azért, mert másképp élik meg a gyászt, mint ahogy azt képzeltük vagy várnánk tőlük.

A gyermekpszichológustól azt is megtudjuk, hogy szakmai szempontból a gyász körülbelül egy évig tart, ilyenkor éli át a gyerek (is) az első elhunyt közeli szerette nélküli születésnapot, karácsonyt, más, számára fontos eseményt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy év elteltével már soha nem hiányozhat neki, akit elveszített.

„Ha a szülőjét veszíti el, az a gyermek számára a legnagyobb trauma, ami az életben érheti. Ilyen esetben az első, kritikus évben megjelenhet akár a bepisilés, a halálfélelem, betegségszorongás, rémálom, akár viselkedésváltozás, agresszió, zárkózottság. Ezek normális jelenségek ebben az időszakban, amit nem szabad felgyorsítani, azt várni, hogy mielőbb túl legyen rajta, hiszen ez egy olyan trauma, ami átrendezi a gyerek addigi világképét, működését..." – hívja fel a figyelmet Bojti Andrea arra, hogy soha ne siettessük a gyászmunkát.

A szülő elvesztése az ember élete végéig újra meg újra felszínre törhet, minden egyes jeles alkalommal, amikor eszébe jut, hogy édesanyja, édesapja nem láthatja őt például érettségizni, diplomázni, házasodni, szülővé válni stb. Ez független attól, hány éves korban következik be a szülő halála, a felnőtt embernek sem egyszerű feldolgoznia, együtt élnie a ténnyel, hogy anyja, apja nincs többé, ez egy gyereknél fokozottabban igaz.

A halál körülményeiről nem kell mindent tudnia a gyereknek

Ami a szakember szerint, mint minden „tabutémánál", a halállal kapcsolatos beszélgetéseknél is nagyon fontos, hogy figyeljünk oda arra, mi érdekli a gyermekünket, de ne szaladjon el velünk a ló és menjünk bele olyan részletekbe, melyek benne a korából adódóan sem merülnek fel, és amelyeket még nem is ért.

„Egy öngyilkosság részleteit például kamaszkor előtt még nem szabad elmondani, egy fiatalabb gyermeknek ez még nagyon megterhelő lehet. Ugyanez vonatkozik a baleseti halálra is, nem kell pontos részletekbe beavatni egy 4-5 évest. Gyakran felmerül a kérdés, hogy be szabad-e vinni egy haldokló beteghez a gyereket, amire alapvetően a válasz az, hogy igen, szabad és körülményektől függően be is kell vinni elköszönni a szülőhöz, testvérhez..." – mondja Andrea, aki a természetes körülményeket tartaná a legmegfelelőbbnek, melyek a modern világban egyre kevésbé adottak.

Születés és halál – az élet elején és végén korábban egész közösségek voltak jelen, ám ma már nem ez a jellemző, ami a pszichológus szerint nagy baj, bár előbbi esetén ma már szinte mindennapos, ha az apa és akár az újszülött testvére is jelen van a szülésnél. Ám a halál magányos műfajjá vált, nemcsak az elhunyt marad gyakran magára az utolsó óráiban, hanem a családja is a gyászban.