Az életed nem az, amit hátrahagytál, amit élhetnél, hanem az, amit élsz

Három 30 körüli fiatal ül a bárpultnál. Középen egy koreai nő, jobbján egy korai, balján egy amerikai férfival. Vajon kik ők? Egy szerelmi háromszög tagjai? Ki a férj, ki a szerető? Barátok? A két koreai testvér, az amerikai a nő párja? — Ezt próbálja kitalálni pár vendég, akit nem látunk, csak hallunk. Ezzel a jelenettel indul a film, hogy aztán mindjárt vissza is pörgesse az időt 20 évvel korábbra.

Az Előző életek az a fajta film, melynek cselekményét elmesélni nem igazán spoiler, mert nem az a fontos, ami történik, hanem az, ami nem. Ennek ellenére jelzem, hogy aki még nem látta a filmet és szeretne „tiszta lappal” beülni a moziba, ne olvasson tovább. Ráér akkor, ha már megnézte...

Na Young és Hae Sung 12 éves koreai gyerekek, egy osztályba járnak, barátok. A lány, Na Young családja Torontóba készül emigrálni, de előtte még az édesanyja összehoz egy randevút közöttük Hae Sung anyjának segítségével, hogy lánya egy pozitív emlékkel hagyhassa el Koreát. Nem sokkal később a lány családja Torontóba költözik, ahol Na Young Nora Moon néven éli tovább az életét.

12 évvel később az akkortájt induló Facebookon a gyerekkori ismerősökre rákeresve a már New Yorkban élő Nora talál egy bejegyzést, mely alatt Hae Sung kommentjéből kiderül, hogy a srác keresi gyerekkori barátját, Na Youngot. Az akkor egyetemista lány és a sorkatonai szolgálatból frissen leszerelt srác felveszi egymással a kapcsolatot, s onnantól minden nap online beszélgetnek. Kialakul közöttük valamiféle érzelem, de amikor egyértelművé válik, hogy a személyes találkozásig még évek telhetnek el, megszakítják a kapcsolatot. Az írónak készülő lány egy szakmai elvonulásra megy, ahol megismerkedik a szintén fiatal íróval, Arthur Zaturanskyval. Egymásba szeretnek, összeházasodnak és a fiú New York-i lakásába költöznek, Nora megkapja a zöld kártyát. Közben Hae Sung Kínába költözik, hogy tökéletesítse mandarin nyelvtudását. Megismerkedik egy lánnyal, akivel közelebbi kapcsolatba kerül.

Évek telnek el. Hae Sung szünetelteti kapcsolatát a barátnőjével, és elindul New Yorkba, hogy találkozzon végre Norával, akit akkor már több mint 20 éve nem látott. Nora férje nem áll az útjukba, támogatja feleségét abban, hogy újra láthassa a Koreában hagyott fiút, és maga is találkozik vele. Előtte feleségével még eljétszanak a gondolattal, mondván, milyen jó történetet lehetne írni a koreai lány és fiú életéből, a „mi lett volna ha” kérdés mentén.

Nagyjából ennyi a cselekmény, amiről gondolhatod, hogy egy klasszikus szerelmi háromszög, romantikus történet, melynek végén a felesleges harmadik, „a gonosz amerikai férj” helyébe a cuki koerai fiú lép, a szerelmesek boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mondhatod, hogy „egynek jó lesz” film egy magányos hétköznap estére. De tévedsz. Az Előző életek minden, csak nem romantikus vígjáték, bár kétségtelen, hogy van benne néhány poénosabb mondat, szituáció és érzelem is bőven akad.

Az öt Golden Globe-jelölést kapott, 2023 legjobb10 filmje közé sorolt, Oscar-jelölésre is számító Előző életek a lassú történetmesélésével, végtelenül hosszú csendjeivel, a rejtett szimbólumokkal teli képi világával és másfél órás hosszával különleges film. A monstre háromórás, pörgős, akciódús szuperhősökkel teli hollywoodi mozifilmekhez szokott közönségnek talán túlságosan is lassú. Sőt, időnként objektíven nézve is az. Nem véletlenül. Az életből táplálkozik, pontosabban az elsőfilmes rendező és forgatókönyvírő Celine Song életéből. A hatásvadászattól mentes, hétköznapi történetet elmesélő film karaktereinek helyzetébe eleinte épp olyan nehéz belehelyezkedni, mint amilyen könnyű empátiával fordulni feléjük. Mindármuk felé. Nincs kinek drukkolni, a néző nem akarja, hogy Nora és Arthur elváljanak Hae Sung miatt, nem szeretné, ha a lány és gyerekkori szerelme szeretővé váljanak, ebben a filmben nincsenek jók és rosszak. Emberi történet ez, mely egy kicsit mindannyiunkról mesél.

Ahogy Hae Sung felteszi a kérédseit Norának: mi lett lett volna, ha a lány Koreában marad, ha mindketten Szöulban élnének, vajon egymásba szeretnek? Esetleg össze is házasodnak és gyerekeik születnek? Vagy barátok lennének? De az is lehet, hogy ugyanúgy nem látták volna egymást évtizedekig. Akkor a fiú ugyanúgy meg akarta volna keresni gyerekkori szerelmét? Kérdések, amelyekre nincs válasz. Sem az ő életükben, sem a miénkben.

Mert mindannyiunk életében ott van a „mi lett volna, ha...” kérdés. Ha akkor másképp döntök, a másik úton indulok el, mégis azt az iskolát választom, azt tanulom, amit elvetettem, ha a másik srácot, lányt választom, ha akkor kicsit határozottabb vagyok és hasonló kérdések merülnek fel bennünk.

„Mi lett volna, ha...?” — a világ legértelmetlenebb kérdése, mégis elidőzünk rajta újra és újra, akkor is, ha valójában boldog, kielégiítő életet élünk. Akkor is, ha a helyünkön vagyunk és akkor is, ha nem. Mi lenne, ha más lenne? Jobb lenne? Rosszabb? Változtatna bármin, ha akkor és ott másképp választok, válaszolok? Vagy ugyanitt kötnék ki? Ezt a sorsot szánta nekem az élet, vagy valaki más életét élem?

Két ember, aki egykor volt valaki, de a jelenben már nem ugyanaz az ember, ahogy Nora meg is fogalmazza: az a 12 éves lány, aki Koreában ott volt Hae Sunggal, már nem létezik. Amit az a kislány érzett, az a múlt. Nora lett, felnőtt. És persze, hogy a része a múltja, hiszen anélkül a jelenben nem az lenne, aki, de felnőtt. A gyerekkornak vége, annak, ami 12 évesen volt köztük, már nincs, ami lehetett volna, szintén nincs, mert más van. Vége, le kell zárni, tovább kell lépni.

Azt hiszem, ez a kulcs. Felnőni, lezárni, továbblépni, felelősséget vállalni azért, aki a jelenben vagyok. Nem rágódni a múlton, nem a „ha” világában élni, hanem értékelni azt az embert, aki vagyok, azt, aki mellettem van, a jelen kapcsolatait, az életet. Elfogadni, hogy minden úgy jó, ahogy van, és ha mégsem jó, azon változtatni, a jelenben. Mert az életem az, amit most élek. Nem az, amit élhetnék, nem az, amiről lemondtam, amit hátrahagytam, hanem az, ami van.