Ha a rák megöl, akkor miért nem dönthetem el, mikor és hol haljak meg?

Az onkológusom azt mondta, bár nem lehet pontosan megmondani, mennyi időm maradt hátra, nem valószínű, hogy néhány hónapnál több áll rendelkezésemre. Amikor orvos férjemmel közöltem a hírt, nem kellett sokat magyaráznom: mindketten ismerjük a statisztikákat, miszerint a hasnyálmirigyrákos betegek csupán 3 százaléka marad életben öt évvel a kezdeti diagnózistól számítva. A legújabb hírek pedig azt sugallták, hogy én nem leszek benne ebben a 3 százalékban. A legjobban attól féltem, hogyan közlöm a rossz hírt három felnőtt gyermekemmel. Egy családi ünnep alkalmával tudtam mindnyájukkal megosztani a hírt, és óriási vigaszt nyújtott számomra szeretetteljes reakciójuk.

Ezután konfrontálódtam a halál gondolatával. Ugyanúgy féltem a közelgő haláltól, mint bárki más. Oxfordi háziorvosként rengeteg embert láttam utolsó óráiban. Élénken emlékszem egy rákos betegre, aki egy elfekvőben, lassú halállal hunyt el. Azt is láttam, hogy egy szenvedéssel teli, rossz halál a gyászoló családot évekre tönkreteheti, hosszú idővel a haláleset után is.

Mivel rám is fájdalmas halál várt, úgy döntöttem, a kezembe veszem utolsó óráim irányítását, és megvédem a családomat attól, hogy végig kelljen nézniük a szenvedésemet. 1962 óta azonban törvény korlátozza azt, hogy az orvosok asszisztálhassák a betegeket a halálban. Nem írhatnak fel olyan orvosságokat, melyekkel a beteg időzíthetné saját halálát.

Egy dolgot szeretnék leszögezni. Véleményem szerint az asszisztált halál a normális folyamat támogatásáról szól; nem ugyanaz, mint az asszisztált öngyilkosság, amelyhez az elkeseredés, a gyengeség és a kudarc fogalmai társulnak. Igazságtalanság, hogy nem adatik meg a szabad választás az emberek 70-80 százalékának, akik a felmérések szerint szeretnék, hogy legyen ilyen választásuk. Még ennél is igazságtalanabb, hogy az asszisztált halált főként azért tiltják, mert a jogi és politikai döntéshozóknak önös érdekei fűződnek ahhoz, hogy szakmailag ellene legyenek, vagy bizonyos vallási nézetek miatt ellenzik a kérdést.

A témában megjelentetett cikkemre rengeteg támogató levelet kaptam orvos kollégáimtól. Támadások is értek azonban, sokan azzal vádoltak, hogy véleményemmel a palliatív ellátás (a gyógykezelésnek olyan formája, amely a tünetek, például a fájdalom enyhítésére törekszik, de a betegség gyógyulását, lefolyásának megváltozását nem eredményezi) kudarcát állítom be. Ez természetesen abszurd, hiszen jómagam is a palliatív ellátás hálás részese vagyok, aki az elmúlt egy évet ennek köszönhetően viszonylag jó egészségben tölthettem el. Bármi lesz is az eredmény, az biztos, hogy a családom mellettem áll. Nem is azért, mert elmondtam nekik, milyen szörnyű a hosszúra nyúló haldoklás a betegeknek és hozzátartozóiknak. Ettől megkíméltem őket. Megértették, hogy az irántuk érzett szeretetem miatt akarok ilyen szenvedélyesen gondoskodni róluk.

Kinek van joga ahhoz, hogy ettől megfosszon?