A WC fedelét is lehajtom - az elhagyott pasi naplójából

Mit gondol ez, a két diplomájával meg a piédzsdijével, mi vagyok én, elefánt? Ezt nem kérdeztem meg, viszont kifejtettem: talán a nők kollektív tudatában lerakódott, a matriarchátus idejéből származó emlékfoszlány magyarázhatja a tátongó WC-ktől való félelmeit. Lehet, a törzsi latrinából előbukkanó démon, Vá és az ő horgas pénisze van a dolog mögött. Elég sarkos válaszokat kaptam erre, nekem meg az jutott eszembe: hát élet ez?

Miután Petra elhagyott, kezdett idegesíteni, hogy állandóan felhajtva találom a klozettetőt.
Lehajtva sokkal esztétikusabb. Ijesztő volt belegondolni: már senki más nem hajtja le utánam. Ugyanakkor felszabadító azzal szembesülni: ezért sem leszek basztatva többé. Meg persze az is eszembe jutott: mi lett volna, ha helyén kezelem a dolgot? És, mondjuk azt mondom klozetügyben: bocs, édes, fasz vagyok, és kösz, hogy olykor korrigálod. Persze ő is hagyhatta volna ezt a "térdig gázolunk" dumát. Lehajthatta volna utánam szó nélkül, ha már úgyis lehajtotta. Szóval nem tudom, miért kellett nekem még egy felhajtva maradt klozettető kapcsán is az intellektusomat túráztatni, ő meg miért érezte szükségét, hogy egy férfiak által alighanem rögzíthetetlen mozdulat miatt állandóan azt érzékeltesse: evolúciós zsákutca vagyok.

Miután budakalászi otthonunk elcsendesült, olykor bevágtam magam a kocsiba, és minden cél nélkül elindultam a város felé. Útközben azon tűnődtem, mi lenne okosabb: laza kormánymozdulattal telibe kapni egy lámpaoszlopot a Szentendrei úton, vagy elhajtani a legközelebbi plázáig, és shoppingolni? Egyre több cuccom lett. Nem tudom, miként, de egy krétai nyaralásunkon valahogy fixálódtam a khaki színű ruhadarabokhoz, és házasságunk utolsó két évében úgy néztem ki, mint egy vadőr. Lazítottam a dolgon, és miután Petra megérkezett Amerikából - ahová ugye nem sokkal elhagyásom után utazott el egy konferenciára -, már egész másképpen festettem.

Érkezése előtt váltottunk egy-két melegebb hangú levelet. Még azt is megírtam neki - miközben egyáltalán nem akartam megírni -, hogy egyik zoknija a bánatos vadőr kesztyűtartójában utazgat. (A pótkerék mellett raktározott bugyikról azért hallgattam.) Egy szentendrei parkban találkoztunk aztán. Petra megpillantott, és úgy lefagyott, hogy olyat még életemben nem láttam. Az első szia után közölte - pedig nem is kérdeztem - , hogy soha nem jön vissza hozzám. Biztos vagyok benne, hogy fehér farmerom és lazacszínű pólóm miatt bukott ki. Hoppá, nix vadőr!

El is kezdtem magyarázni a dolog pszichológiai hátterét, de elég ingerülten küldött a picsába, ami szerintem az adott dialógus textúrájában illogikus volt, és ezt a véleményt sem tartottam magamban. További szóváltásunkból közveszélyes barátnőim, Irina és Rebeka is sokat tanulhattak volna. Egy pontján, meg nem mondom, miként kanyarodtam oda, elsütöttem: mostanában a WC fedelét is lehajtom. Éreztem: ha Petra ismerné a gyilkos fogást, amelyet Beatrix Kiddo alkalmazott a Kill Bill végén, gondolkodás nélkül beveti. És közben azt is hallottam, amint közös múltunk zubogva ömlik a lefolyóba.