Nyitott szívvel ugrok fejest az ismeretlenbe

"Néhány évig álmomban még jártam"

"A balesetem 1992. november 14-én történt az Alföldön, Baja mellett, kötélmászó gyakorlat közben. Sziklamászásra edzettem a hideg, esős időben, majd a testem elgémberedett és egy óvatlan pillanatban leestem - rögtön tudtam, hogy nagy a baj. Majdnem húsz ves voltam, elsőéves építészhallgató. Sok csigolyám eltörött, ezért kerültem kerekesszékbe" - kezdi a történetét Bendegúz.

"A traumát, ami velem történt, nem lehetett feldolgozni, de el kellett fogadnom az új, megváltozott életkörülményeket. Soha nem felejtem el, amikor először megláttam magam a kórház folyosóján kerekesszékben ülve, pizsamában, pipaszár, csont és bőr lábszárakkal, megrémültem, undorodtam magamtól, és azt hittem, hogy mások is ezt fogják tenni. Megfeledkeztem arról, hogy akik nem láttak korábban, nem hasonlítanak, ők a jelen állapotot látják, és lelki adottságaiktól függően fogadnak vagy utasítanak el. Néhány évig álmomban még jártam, sziklát másztam, utána jöttek az olyan álmok, hogy kerekesszékben láttam magam, de ha akadály jött, kiugrottam, majd a lépcső vagy egyéb leküzdése után, mint aki jól végezte dolgát, visszahuppantam a székbe. Ma, közel 20 évvel a baleset után teljesen elfelejtettem, hogy valaha jártam, fára másztam, ma ez az állapot természetes nekem. Ebből általában akkor zökkenek ki, ha némely embertársam és a környezet durván emlékeztet, hogy ki is vagyok, mit vesztettem el, szerintük mennyit érek a szánalmas sajnálat torz tükrében.

"Ugyanaz a nyughatatlan, flúgos ember maradtam, aki voltam"

Nehéz elhinni, de a korábbi barátaim, ismerőseim lemorzsolódtak, nagy többségük nem tudott mit kezdeni velem. Sokuknak annyi vér sem volt a pucájában, hogy ha az utcán szembe találkoztunk, akkor megálljon egy pillanatra és üdvözöljön. Ezek az esetek nagyon megviseltek, letörték az önbizalmamat, nem bátorítottak, hogy új emberekkel ismerkedjek.

Az a néhány barátom, aki korábbról megmaradt, és a családom pont így szeret, ahogy vagyok, ők tudják, hogy a kerekesszék miatt nem lettem jobb vagy rosszabb, ugyanaz a nyughatatlan, flúgos, abnormális ember maradtam, aki voltam.

Székben ülve ez ember akaratlanul is fokozott figyelemnek van kitéve, nehezebb elvegyülni, láthatatlanná válni a tömegben. A szembejövő idegen emberek háromféleképpen viselkednek. Vagy zavarba jönnek és hirtelen elfordítják a fejüket, előkapnak valamit, vagy megállnak és elfordulnak, majd amikor elhaladtam mellettük és visszanézek, biztosan bámulnak. Ezek az emberek sajnos még ma is sokan vannak, nem veszik észre az embert a székben, tekintetüket soha nem emelik az arcomra, soha nem lesz tudomásuk arról, hogy a hajam és szakállam közt egy szemtelenül vigyorgó szempár ül.

Mások teljesen normálisan viszonyulnak hozzám, látszik rajtuk, hogy tudomásul vették, hogy más vagyok, mint ők, de ezt elfogadják, ha rájuk nézek, nem érzik magukat kínosan. Míg mások rögtön segíteni akarnak, kérdezés és beleérzés nélkül. Így törtem be a fejem egy áruházban, mert valaki nekitolt a pultnak, így szóródnak szét a dolgaim és magam is az úttesten, mert valaki jóindulatú erőszakkal át akar tolni az úton, így nyomnak aprópénzt a markomba jótét lelkek, ha valamelyik sarkon éppen várok valakit, és a sor végtelen.

"Az emberek nem tudják, nem kell mindenáron segíteni"

Az emberek szinte mindenhol segítőkészek, jóindulatúak, de nem tudják, hogy hogyan is kell segíteni, és hogy nem kell mindenáron segíteni. Hagyni kell engem boldogulni, hisz végtére is felnőtt ember vagyok. Kis hazánk még mindig gyerekcipőben jár e téren. A gazdaságilag fejlett nyugati világban természetes az akadálymentesség, természetes a sérült ember látvány az utcán és az életben, ott nem érnek hasonló kellemetlen hatások. A fejlődő országokban, mint hazánk és keleti szomszédaink elég rossz a helyzet, rengeteget kell fejlődnünk.

A Közel-Keleten, Iránban, Afganisztánban, Kurdisztánban nincs akadálymentesség, de van mindenkire, gyermekekre, idősekre, épekre és sérültekre kiterjedő szeretet és gondoskodás. Ezekben az országokban nem hagyják cserben az embert, azért, mert kerekesszékben ül.

A balesetem utáni években nem mertem és akartam segítséget kérni. Az utóbbi években beláttam, hogy ezzel a magatartással magammal szúrok ki, elszigetelem magam, erősítem a tévhiteket. Az, hogy kit szólítok meg, attól is függ, hogy mire van szükségem. Ha információt szeretnék lehetőleg művelt, intelligensnek látszó embert, ha erőre van szükség, erősnek látszó embert, ha gyengédségre vágyom, csinos hölgyet szólítok meg.

Mivel egyedül nem boldogulok, muszáj segítséget kérnem. Ebből kifolyólag rengeteg kudarc ért már, de megtanultam elvonatkoztatni magamtól, tudom kezelni azt a helyzetet, amikor valaki nem akar, nem tud segíteni, esetleg nem akarja észrevenni, hogy szóltam hozzá."

Kalandok a harmadik világban

Bendegúz kerekesszékkel sem adta fel és utazásai során az élménygyűjtés mellett fotókat készít az egyszerű, de színes harmadik világról és annak szegény, de boldog lakóiról. Mexikó, Guatemala, Costa Rica, Panama, Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia, Törökország, Irán, Afganisztán, Tunézia, Marokkó, Nyugat-Szahara, Mauritánia és Mali forró és kevésbé forró, barátságos és embertelen, elviselhető és pokoli területein. Úgy gondolja, a kerekesszék nem lehet akadály az életében, csak nyűg a nyakán, amit megtanult kezelni, sőt számos kalandja akadt kétkerekű masinájának köszönhetően.

"Kétszínű dolog lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb" - folytatja Bendegúz. "Ami mindig továbbvisz, az nevezhető akaraterőnek, kitartásnak, életigenlésnek, életszeretetnek, emberszeretetnek, vagy akár ezek kombinációjának. Ha az ember nyitott szemmel és szívvel ugrik fejest az ismeretlenbe, azt a világ meghálálja, és rengeteg élménnyel jutalmazza.

Nem keresem szándékosan a veszélyt, de amikor az ember elhagyja a technológiailag fejlett nyugati világ látszólagos békéjét, könnyen bajban találhatja magát. Legtöbbször a fényképezés miatt kerültem veszélybe. Nagyon sok helyen félnek a fényképektől, a fehér embertől. Utazásaim során az intelmekkel általában nem foglalkozom, sokkal jobban szeretek helyben informálódni, és egy kultúrát a saját közegében megismerni.

"Alapvetően az élet nem attól lesz veszélyes, hogy az ember sokat utazik. A gondolattalan, tartalmatlan élet sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában"

Afrikában történt velem az egyik legizgalmasabb kalandom. Mauritánia délkeleti csücskében, egy városka poros, homokos főterén kékruhás rendőr kérte tőlem az útlevelemet. Elővettem és megmutattam neki, de ő el is akarta vinni valahová, amibe én nem egyeztem bele. Szó szót követett, majd a kezeimet hátrabilincselte és intett, hogy kövessem. Fejcsóválva mutattam, hogy nem fog menni, erre előre bilincselte a kezeimet, én pedig páros kézzel próbáltam hajtani a széket. Erre levette a bilincset, rámszegezte a géppisztolyát, majd intett, hogy előre, azonban hiába hajtottam a széket, az egyre mélyebbre merült a homokba. Erre feldühödött, a géppisztolyt az ölembe tette, hogy fogjam meg, majd ő próbált kifelé tolni a térről. Pár másodperc után mindketten nevetésben törtünk ki, majd kerestünk egy kocsit, ami bevitt bennünket a kapitányságra, ahol betolt az egyetlen cellába. Pár óra múlva a kapitány visszaérkezett és bevittek hozzá kihallgatásra. Nagyon röviden beszámoltam, hogy ki vagyok, mit keresek itt. Elővett egy szamárfüles, nagyalakú, vastag irkát, és megkért, hogy ragasszam bele az útlevelem másolatát és egy kisképet. Megtettem, de a füzet kíváncsivá tett, megkérdeztem, belenézhetek-e. A világ legtermészetesebb hangján kaptam rá engedélyt. A füzetet 1982-ben nyitották meg, valamivel több mint 200 külföldi neve és fényképe állt benne, akik az évek során ugyanebbe a helyzetbe kerültek, mint én. Miután a kapitány sajnálattal vette tudomásul, hogy nem tudok neki cigit adni, és ajándékot sem kap tőlem az 1998-ban, a Stockholm maratonin nyert karórám képében, gyors búcsút vettünk egymástól és folytathattam utam Mauritánia útvesztőiben.

"Semmi más nem képes az embert boldoggá tenni, csakis önmaga"

Egyik születésnapomon a bolíviai Salar de Uyuni sósivatag peremén 5000 méter magasan, több 100 kilométerre a legközelebbi lakott településtől, egy tűzforró termálforrásban, fájó gerincemet és boldog lelkemet áztattam. Arra gondoltam, hogy határozottan megérte ennyit szenvedni. Abban a pillanatban nem arra gondoltam, hogy de jó lenne most két lábon jönni-menni, mert a boldogsághoz csak egyvalami kell, boldogság. Semmi más nem képes az embert boldoggá tenni, csakis önmaga. Ha te nem akarod, ha nem engeded át magad az érzésnek, mástól vagy más valamitől hiába várod.

A balesetem óta az életem útját folyamatos testi és lelki fájdalomból épített ménkű magas falak szegélyezik, amelyeken nagy nehézségek árán tudok csak egy akkorácska lyukat ütni, hogy a boldogságot megpillanthassam, de az a pillanat mindent megér. Mert nincs másik út és élet. Csak ez. Csak itt és most."