Imádja Shakirát és a dínókat: Lacika szívátültetés után

A kisfiúval és édesanyjával az őcsényi otthonukban beszélgettünk:

"Lacika betegen született, és alig néhány órásan már műteni kellett a szívét. Fél év után ismét, mert összeomlott a keringése. Aztán lélegzetvételnyi szünet, gyógyszeres terápia és a folyamatos stressz, hogy mikor jön az újabb baj."

A szívbeteg gyerekek szülei ugyanis egy pillanatra sem engedhetik el magukat. Nincs pihenés, nincs megállás. És ez még ott is óriási teher, ahol nagy család, erős támasz áll a szülők mögött. Ahol azonban egyedül kell megküzdeni a betegséggel, olykor szinte lehetetlen feladatnak tűnik. De az anyukák, a szülők nem adhatják, nem adják föl. Még akkor sem, amikor a megélhetés is kihívás, ha a mindennapi betevő előteremtése is csak vasakarattal történhet, ahol a családfőt vasárnap is munkába hívja a szükség, ahogy ez történik Lacika szüleinél is.

És ezt egyszerűen le kell írni, még akkor is, ha az anyuka szemérmesen hallgat a dologról, és esze ágában sincs panaszkodni: a havi kötelező kiadások (hiteltörlesztés és rezsi) után, a jelenleg négytagú családnak 15.000 forintja marad élelmiszerre. Ennyiből kell megoldani a vitamindús, változatos táplálkozást négy embernek. A szívátültetésen átesett kisfiúnak is.

És rengeteget segített a település, segített és segít az önkormányzat is, volt gyűjtés, és folyamatos a figyelem, de ma már készpénz akkor is csak ennyi marad. A hétköznapok is lemondással teliek, de az ünnepekre sincs több pénz.

Az interjúra vasárnap délelőtt került sor. Megakadt a szemem az ebédnek szánt olvadozó, kis zacskó húson. Húsz dekára saccoltam. Négy ember számára. Nem mertem megkérdezni, mi készül belőle, hogy elég legyen. A lakás meleg, tiszta, mosott ruhák illata érződik, és fényes a padló. De a kopott szekrény sarkán be nem fizetett számlák sorakoznak. Ahogy az anyuka fogalmaz: "Első Lacika, aztán a törlesztés, mert kell, hogy otthona legyen, de ha nem jut áramra, hát nem fog jutni, akkor majd megoldjuk úgy. Megoldjuk áram nélkül, csak legyen fedél Lacika feje felett."

A szívátültetés története

"Lacika hétéves volt, amikor várólistára került, akkorra már tudtuk, hogy ez az egyetlen esély az életben maradásra. Tizenhárom hónapot vártunk a hívásra. Hosszú ez az idő? Vagy rövid? Ezt talán mérni sem lehet. De minden olyan nap, amikor Lacika 'egészségesen' feküdt le, az győzelem volt. A várakozás legnehezebb része ugyanis a műtéthez szükséges állapot fenntartása a gyerekeknél. Nincs annál nagyobb baj, mint 'elpasszolni' a lehetőséget egy nátha, egy ostoba hőemelkedés miatt."

És ezért válik nehézzé a várakozás a gyerekek számára is. Mert a folyamatos aggódás és szigorú őrzés miatt nem jöhetnek "közel" a barátok, nincs játszópajtás. És a hónapok alatt az érdeklődés, az akarat is elmúlik, hiszen úgysem lehet. A műtétre várakozó gyerekek magányossá válnak, és mivel javarészt csak felnőttek társaságában lehetnek, korábban is érik a lelkük, mint kortársaiknak. Szóval a várakozás nehéz, mert tömör falakat húz a várólistás kicsik köré, amelyeket aztán nem is olyan könnyű lerombolni.

Amikor a barátokról kérdezem, Lacika szeme megtelik könnyel, és tekintete szinte elveszik édesanyja szemében: "Huszonnyolcan vagyunk az osztályban. Nekem mindenki a barátom." Később édesanyja elmondja, hogy valóban mindenki szereti a kisfiút, de az iskolán, a napközin kívül két éve nem játszott a barátaival. A műtét előtt a szeparáció miatt tilos volt, ma már lehetne ugyan, de valahogy mégsem állt helyre a régi rend. Lacika a szüleivel, a nővérével játszik, és szívbéli társai még a dínók is. Azokat nagyon szereti, steril szobájának falán is dínók sorakoznak. Egy helybéli barát, egy tetoválásokat készítő fiatalember lepte meg a falra festett dínókkal a kórházból hazatérő kisfiút.

Lacika éli a másodikos gyerekek életét: csupa lendület, nagy nevetéssel ijeszti meg édesanyját, befut a szobába, olvasókönyvvel tér vissza, hangosan, gyönyörűen szavalja Petőfi Arany Laciját, majd mesét olvas, odavarázsolja elénk a kiskakas gyémánt félkrajcárját. Dínónevekkel bombáz minket és megtudjuk, hogy imádja Shakirát, Lady Gagát és Fluor Tomit. Bekapcsolja egy alapítványtól ajándékba kapott netbookját, hangosan énekel és táncol. Nem lehet kimaradni, a lelkesedésével mindenkit magával húz. De közben percenként édesanyja szemét keresi. Úgy mesél a műtétről is, hogy közben anyukája szemébe kapaszkodik.

A műtétre nem emlékszik pontosan, de arra igen, amikor jött a telefon, amikor menni kellett, bár nem tudta, miért a "felhajtás", szirénázó mentőautóval jöttek értük, sietni kellett. A műtét utáni napokra sem emlékszik, csak egy furcsa, ijesztő rémálomra, amiből gyanítható, hogy nemcsak a teste, de a lelke is megküzdött az életben maradásért.

Anyukája viszont emlékszik mindenre. Arra is, ahogy egyedül rótta azon a véget nem érő éjszakán a kórházi folyosót. A párja dolgozott, nem lehetett ott velük, hát magányosan küzdött a félelemmel, az idővel. "Aki ilyet még nem élt át, annak úgysem lehet elmondani milyen érzés tudni, hogy kiveszik, kicserélik a gyereke beteg kis szívét. És persze nem szabad félni és félteni, csak arra lehet gondolni, hogy minden jól alakul, hogy siker és gyereknevetés következik. De talán a legjobb a - nem gondolni semmire - stratégia, csak számolni és százszor újraszámolni a falakat borító csempéket."

A műtét utáni időszak viszont azért nehéz, mert a gyerekek, Lacika is megdöbbentően gyorsan regenerálódnak, és ahogy kikelhetnek az ágyból, és nincs szükségük gépekre, ijesztő a szülők számára az a mozgásigény, amivel meg kell küzdeni percről percre: "Hogy ne ugorjon, hogy lassan, lassan, hogy óvatosan. És ezt a gyerek persze nem érti, és fut és ugrik, rémületbe kergetve minden felnőtt embert a közelben."

Lacika ma már jól van, havonta egyszer járnak kontrollra, vérvételre. De nincs baj, Lacika jól van, a dínók mellett kedvenc szórakozása a kerékpározás is (bár a lába nem ér le a régi kis bicikliről), azzal az utca végéig is elmehet, ha betartja a szabályokat és figyel az autókra. De az ajándékba kapott szaloncukrot nem eszi meg. Kettétöri az első szemet, és felét édesanyja kezébe, a másik felét a nővére markába szorítja. Mosolyog. Újra a gépe elé ül, dínóképeket gyűjt a netről, és új mappát nyit barátainak.