Törd meg a csendet! "Elkezdett lent simogatni és folyamatosan azt kérdezgette, hogy jó-e"

"Talán 5-6 éves lehettem, mikor ez történt. A családunk nagy része egy faluban lakott - még most is így van -, rengetegszer jártunk át a nagyszüleinkhez ebédekre vagy csak látogatásra. (Azt hiszem, fontos információ az is, hogy nem nőttem fel rossz családi körülmények között, tehát nem kellett nélkülöznünk, szép, tiszta házban élhettem az életemet.) Édesapám anyukájához költözött dédnagyapánk, miután meghalt a felesége. Nem találkoztunk túl sokszor, mert napjainak nagy részét a lenti lakásban töltötte. Egy napon figyelmes lettem arra, hogy mindig figyelt, mikor az öcsémmel és az unokabátyánkkal kint játszottunk. Vagy a szobájából, vagy kiült a teraszára és onnan. Akkor annyira nem tartottam furcsának, mert azt gondoltam, biztos csak nézi, mit csinálunk.

Megtanítottak arra, hogy ne fogadjak el édességet idegentől

Aztán egy idő után elkezdett Rebekának hívni, holott nem ez a nevem és kifigyelte, hogy mennyire imádom az édességeket. Egy nap aztán, mikor egyedül voltam kint az udvaron, megszólított. A lakáson belül volt, az ajtó előtt ült, de félhomály volt az előszobában. Egy cukorkát mutogatott a kezében és mondta, hogy menjek oda és megkapom. Megtanítottak rá, hogy bárki idegen cukorkával csábít, ne menjek oda, kérjek segítséget, vagy menjek tovább. De itt egy családtagról volt szó. Mit sem sejtve odamentem, egy rántással beleültetett az ölébe és arra lettem figyelmes, hogy elkezdett lent simogatni és folyamatosan azt kérdezgette, hogy jó-e. Én ráztam a fejem, mert éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem engedett el. Már nem emlékszem, mit kellett ahhoz csinálnom, hogy kiszabadítsam magam, de a cukorkát megkaptam. Kicsit összefolytak a napok, meg régen is történt, így nem tudom, másnap, vagy egy pár nappal azután történt-e meg a következő eset. Megint cukorkával csalogatott oda és ugyanaz történt, csak egy kicsit durvábban, de akkor is sikerült kiszabadítanom magam és újra megkaptam a cukorkát.

Nem hittek nekem, egy perverz volt

A második eset után rögtön szóltam a szüleimnek, nagyszüleimnek. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy nem hitték el és leszúrtak, hogy merek ilyet állítani róla, mert biztos csak a hasamat akarta simogatni, de már nem lát jól. Az volt az utolsó döfés. Még az unokabátyám legjobb barátjának is elmeséltem, hátha ő elhiszi, de emlékszem, berontott az unokabátyám és kiabálni kezdett velem, hogy hogy merészelek ilyet állítani?! Egyetlen ember volt, aki hitt nekem, ő pedig a mostoha nagymamám. Ő és édesapám apukája kicsit messzebb laktak tőlünk, úgyhogy nekik csak később tudtam elmesélni. Soha nem vittek szakemberhez, s nem is beszéltek róla. Miután ez megtörtént, bármilyen családi esemény volt, el kellett játszanom, hogy mennyire szeretem a dédit és meg kellett ölelnem. Amikor senki nem látta, úgy öltögette rám a nyelvét, mintha perverz dolgokra gondolna és nyalogatta a szája szélét. Borzalmas volt. A legfájóbb az egészben az, hogy a saját édesanyám sem beszélt róla és meg sem próbált segíteni.

Amikor meghalt a a "dédi" egyszerűen nem sajnáltam

Sokáig féltem az ellenkező nem tagjaitól, nem tudtam magam elengedni a párommal, feszült voltam és kissé frigid. Aztán pár év után a dédi meghalt. Furcsa lehet ezt olvasni, de megkönnyebbültem. Akkor már tizenéves voltam és még a temetésére sem mentem el. Egyszerűen nem sajnáltam. A nevére sem emlékszem. Az egyetlen, ami megmaradt az a fekete öltönye, amiben mindig volt és a kéjenc vigyor az arcán. Utána kezdtem el tudni feldolgozni. Hogy őszinte legyek, a mai napig nem tudom pontosan, mi módon tudtam továbblépni. Egy biztos, elfogadtam, hogy magamra maradtam és tudatosítottam azt is, hogy nem az én hibám volt és nem kell cinkosnak éreznem magam, hiszen nem akartam és ellenálltam. S az sem az én hibám, hogy nem hittek nekem.

A mai napig előjönnek emiatt a belső feszültségeim, de már ritkábban és jóval elenyészőbb. Hála az égnek ráleltem egy szerető férjre, egy társra, akinek elmondhattam komolyan is vette és segít. Azt hiszem, ő adja az egyik legnagyobb támaszt a türelmével és a szeretetével, amelyet önmagából sugároz felém. Ő volt az első férfi és az egyetlen, aki mellett képes voltam és vagyok teljesen ellazulni.
Azt tudom tanácsolni a hasonló helyzetbe került embereknek, hogy ők is próbálják elfogadni azt, ha esetleg nem hisznek nekik, de semmiképpen ne tartsák magukban. Ne érezzék magukat bűnösnek, ne szégyenkezzenek. S amint tehetik, forduljanak szakemberhez, ha egyedül nem tudják feldolgozni.
Abból a szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy durvább dolog nem történt velem és viszonylag hamar felismertem, hogy ennek nem szabad megtörténnie.

Amikor ez az eset megtörtént dédivel, volt, hogy idegeneknek is elmeséltem csak azért, hogy valaki meghallja a segélykiáltásom. Mivel kisebb voltam, azt hitte mindenki, hogy élénk a fantáziám, vagy biztos láttam egy filmben. Jó érzés most ezt úgy kiadni magamból, hogy érzem, nem fog süket fülekre találni. S biztos vagyok abban, hogy annak felismerése, hogy a szüleim is csak emberek, a nagyszüleim is, sokat lendített előre abban, hogy feldolgozzam a történteket. Hiszen már biztosan tudom, hogy nem az én hibám.

Édesanyám nem tudta, mit kell tenni

Édesanyámtól kérdeztem meg két éve, hogy miért nem tett semmit. Az volt a válasza, hogy nem tudta, mit kell tenni. Persze ezen akkor keserédesen felnevettem, hiszen ott volt a lehetőség, hogy pszichológushoz vigyenek. Tőle esett a legrosszabbul az az inaktivitás, nemtörődömség, ami jellemezte az eset utáni körülményeket. A családtagjaim nagy része azon emberek közé tartozik, akik befogják a szemüket, fülüket, mert ha nem látják vagy hallják a problémát, akkor nincs ott. Talán ezek után nem furcsa, hogy amikor arra gondolok, ha egyszer gyermekünk lesz a férjemmel, nem fogom engedni egyedül egyik nagyapja közelébe sem, vagy akár a dédapjához, sőt, egy idős emberhez sem. Pedig tudom, hogy nem mindenki ilyen beteg.

Csak egy gyerek voltam

Szeretnék teljesen túllépni rajta, hogy még ritkán se jusson eszembe, hogy a férjem úgy nyúl hozzám, mint az öreg. Hiszen óriási különbség van a kettő között, csak maga a mozdulat... azon sokat töprengtem, hogy újra szóba hozom, ennyi idő után a család azon részének, akik tudtak róla, mégsem tettek semmit, sőt, még nekem is támadtak, hogy hazudok, de ismervén őket - főleg, hogy az idő elteltével egyre jobban kiismertem őket és próbáltam pszichológiai szemmel is nézni rájuk -, továbbra sem hinnének. Lehet, hogy azt mondanák, hogy "sajnálom", de a szemükben ott csillogna a bizalmatlanság. Ezért nem hibáztatom már őket, hiszen nem az én feladatom ítéletet hozni, vagy bárki életét jobbá tenni, vagy akár másokat győzködni. S magamat sem hibáztathatom és nem is teszem, hiszen nem én vagyok a bűnös és türelemmel szeretnék lenni magamhoz. Talán abban egy kicsit hibás lehetek, hogy nem kellett volna odamennem hozzá, mikor a cukrot kínálta, hiszen már akkor is megvolt a döntési szabadságom. De mentségemre szóljon, hogy gyerek voltam és a saját családtagomról beszélünk.
Azt hiszem, a kulcsszó a "türelem", a "kitartás" önmagam felé nézve és az, hogy támogassam saját magamat.

Ami pedig még tetézte az egészet, hogy miután elmondtam az érintetteknek a történetem, ők ugye nem hittek nekem és kényszerítettek, hogy legyek kedves az öreggel, adjak neki puszit és öleljem meg. Magam is úgy tenni, mintha semmi nem történt volna... mintha pofon vágtam volna önmagamat. Eleve nem szabadna kényszeríteni egy gyermeket arra, hogy olyan dolgot tegyen, amit nem akar.
Természetesen még mindig úgy gondolom, hogy jelenjen meg a történetem, mert nagyon szeretném, ha mások látnák és erőt gyűjtenének, küzdenének. Nem azért, hogy meggyőzzék a környezetet, hogy jobb belátásra bírjanak másokat, hanem önmagukért. Mert aki ilyet átél, annak saját magával kell megküzdenie és el kell hinnie, hogy ettől nem kell megalázkodnia sem önmaga, sem mások előtt, hanem kérjen segítséget és ne szégyellje. Nem szabad szégyellni, nem szabad hallgatni!"