Dr. Agy - Így gyógyítja az agyad a testedet!

Kassai Etelka

2015.03.19.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Agyunk, a működésünk szempontjából felbecsülhetetlen és valójában alig ismert biológiai számítógép újabb csodás tevékenységére derült fény. Az agy képes legyinteni a fájdalomra, valamint gyógyító folyamatokat indíthat be.

Évszázadokig tartotta magát az a nézet a fájdalommal kapcsolatban, hogy az idegek egyirányú jelzést küldenek az agyba, és a fájdalom intenzitása arányos a sérülés súlyosságával. Más szóval, a fájdalom fontos üzenet, amely pontos kárjelentést ad a sérülés mértékéről, és az agy szerepe kimerül annyiban, hogy láttamozza ezt a jelentést.

Piros jelzés a fájdalomnak

Ezt az egyirányú kapcsolatot és elvet azonban a hatvanas években megkérdőjelezték, ma pedig már tudjuk, hogy a fájdalomérzékelő rendszer rendkívül komplex: az egész agyra és gerincvelőre kiterjed, és az agy meghatározott feltételek mentén szabályozza, mennyit és azt milyen intenzitással érzünk. Amikor fájdalomüzenetek érkeznek a sérült szövetekből, ezek az üzenetek csak akkor érnek el az agyba, ha az agy erre „engedélyt” ad. Ha az engedélyt megadja, megnyílik egy kapu, és annak köszönhetően fokozódik a fájdalomérzetünk, hogy megengedi bizonyos agysejteknek, hogy aktiválódjanak, és továbbítsák jelzésüket. Az agy azonban le is zárhatja ezt a kaput, és gátolhatja a fájdalomjeleket a szervezetünkben természetesen termelődő endorfinok felszabadítása révén, így csillapítva a fájdalmat.

Mikor tilthatja le a fájdalmat az agy?

Például akkor, amikor az életben maradás a tét. Nagy trauma esetén, például egy szikláról való zuhanás után a törött csont fájdalmát is képes tökéletesen elnyomni annak érdekében, hogy a sérült a menekülésre, segítséghívásra tudjon koncentrálni. Az elviselhetetlen fájdalom ugyanis lehetetlenné tenné azt - így a fájdalom szabályozása, elnyomása az önvédelmi rendszer fontos eleme.

Érzelmek miatt is képes azonban az agy ilyen jellegű döntést hozni, elég csak azokra az anyákra, apákra gondolni, akik egy-egy balesetnél a saját súlyos sérüléseik ellenére is képesek megmenteni a gyereküket. Pedig egy külső szemlélő számára lehetetlennek tűnik, hogy felemeli, kiráncigálja, arrébb vonszolja - megmenti azt, akit szeret a sérült.

Néha még csak szülői érzések sem kellenek ehhez, csak a felelősség mindent átható érzése. Nem is olyan régen történt például az az eset, amikor egy fiatal mentős fiú, a gépkocsibalesetét követően, törött bokával rúgta ki a szikrákat pattogó akkumulátort a totálkáros autóból, hogy megakadályozza az autó lángra lobbanását. Később elmondta, hogy egyáltalán nem érzett fájdalmat - csak az autóban tartózkodó kollégájára és a betegre koncentrált. A fájdalom csak akkor jelentkezett, amikor konstatálta, hogy mindenki biztonságban van.

A kapcsolók létezésének ismerete azonban csak egy dolog, megint más ismerni azt a módszert, amellyel aktiválni lehet azokat, amikor fájdalmaink vannak. Itt kerül a képbe az agy neuroplaszticitásának elve. A neuroplaszticitás az agy saját szerkezetének megváltoztatására irányuló képessége, illetve annak módosítására, hogyan reagál a mentális tevékenységekre és a tapasztalatokra. Az ezredforduló környékén a kutatók elkezdték bizonyítani, hogy a felnőtt agyi áramkörök folyamatosan újrakonfigurálódnak és változnak. Több száz kutatás mutatja, hogy a mentális tevékenység nem csupán terméke az agynak, hanem alakítja is azt.

Ez nem partizánakció - neuroplaszticitás

Dr. Michael Moskowitz egyike azon tudósoknak, aki arra használja fel ezt az elvet, hogy reményt adjon a „kezelhetetlen” betegségekben szenvedő embereknek. Azt próbálja bebizonyítani, hogy az agy rendkívüli gyógyító képességének kiaknázásával nemcsak a fájdalom ellen lehet küzdeni, hanem segíteni lehet az agyvérzésből való felépülést is, a látási zavarokat, és fel lehet venni a harcot olyan betegségek ellen, mint például a Parkinson-kór.

Dr. Moskowitz azt követően kezdte alkalmazni a neuroplaszticitást a fájdalom leküzdésében, hogy saját krónikus fájdalmának kezelése közben számos úttörő felfedezést tett.

A krónikus fájdalom útja

Az akut fájdalom szerepe az, hogy az agyba továbbított jelzés segítségével jelezze számunkra a sérülést vagy betegséget. Időnként azonban sérülés éri a testet és az agyi idegsejteket. Amint az akut fájdalom folytatódik, ezek a neuronok hiperérzékennyé válnak, így kisebb stimulációra is könnyebben „kisülnek”. Itt kerül képbe az agy változásra való képessége: mivel a neuronok állandóan kisülnek, a köztük lévő kapcsolatok megerősödnek, ennek következtében pedig az akut fájdalomnak utóélete is lesz – mégpedig az, hogy krónikus fájdalommá válik.

Dr. Moskowitz 2007-ben 15 ezer oldalnyi kutatási anyag áttanulmányozásával megpróbálta megérteni a neuroplasztikus változások törvényszerűségeit. Rájött, hogy a krónikus fájdalom esetén aktiválódó agyi területek közül sok gondolatokat, érzeteket, képeket, emlékeket, mozdulatokat, érzelmeket és hiedelmeket is feldolgoz, persze csak akkor, amikor nem a fájdalmat dolgozzák fel éppen. Ezzel magyarázható az, hogy amikor fájdalmat érzünk, képtelenek vagyunk koncentrálni, elviselni bizonyos hangokat vagy a fényt, illetve kontrollálni az érzelmeinket, mert az ezeket a területeket szabályozó részeket eltérítették a fájdalomjelzések feldolgozása céljából.

Szabályozott "gondolatok" - szabályozott fájdalom

A kutató módszere egyszerű volt. Amikor fájdalma elkezdődött, ahelyett, hogy megengedte volna, hogy ezek a területek eltérüljenek, visszairányította őket eredeti főtevékenységeikhez úgy, hogy rákényszerítette magát e tevékenységek elvégzésére – függetlenül attól, mennyire intenzív volt a fájdalom.

2007 áprilisában elméletét a gyakorlatba is átültetve vizualizációs gyakorlatokkal kerekedett a fájdalom fölé. Tudta, hogy két agyi terület, a poszterior cinguláris és a poszterior parietális lebeny dolgoznak fel egyaránt vizuális információkat és fájdalmat. Valahányszor tehát fájdalomrohamot tapasztalt, elkezdte vizualizálni az agyát a krónikus fájdalomban, majd azt próbálta maga elé idézni, hogy a problematikus területek zsugorodnak. Az első három hétben nagyon kis enyhülést tapasztalt a fájdalmában. Egy hónap múlva sosem engedte, hogy a fájdalma vizualizálás nélkül előtörhessen. A módszer végül bevált. Hat hét elteltével a balesetéből származó váll- és hátfájdalma elmúlt, és soha nem tért vissza.

Dr. Moskowitz úgy véli, hogy miután a betegek megtanulták és több száz óráig gyakorolták a technikát, a feladatot a tudat alatti gondolkodásuk veszi át. A hatás pedig valóban tartósnak tűnik. Vannak olyan betegei, akik már öt éve tapasztalják a fájdalom enyhülését annak ellenére, hogy sokan közülük még mindig szenvednek testi sérülésektől (amelyek időnként kiválthatnak akut fájdalmat).