Ki dönti el, melyik baba szíve dobogjon tovább? - Történet négy testvérről

A fiatal pár, Jani és Zsani története lehetne tipikus: adott két egymást szerető ember, akik nem akarnak nagy csodát az élettől, csak egy utódot, babára vágytak, mint bárki más. Utódra, aki majd egyszerre ragyogtatja fel mindkettőjük mosolyát.

A Life.hu-nak az édesapa, Pap János mesélte el babavárásuk, a gyerekek születésének történetét.

"A párom fiatal, huszonéves volt, én már közel jártam a negyvenhez, amikor megismerkedtünk, és tudtuk, együtt akarunk lenni, családot akarunk alapítani. Hat évig azonban nem történt semmi. Hiába szerettünk volna szinte az első pillanattól kezdve babát, csak nem akart megfoganni a csoda. Elkezdtük mi is a magunk hosszadalmas, gyötrő, változó reményekkel teli útját az egészségügyben egy saját kisbaba érdekében.

Sőt, ahogy teltek az évek, már nem csak saját babában gondolkodtunk, az örökbefogadás is elfogadható volt számunkra. El is végeztük a tanfolyamot, ami ehhez kellett, és vártunk a sorunkra. És arra is, hogy hátha mégis csak csoda történik, és Zsani méhében megfogan egy baba. Ami kiderült, nem volt egyébként reménykeltő: a párom policisztás problémákkal küzd: akadálypályán futottunk.

Közben szólt a kezelőorvosunk, hogy próbáljuk meg az inszeminációt, hátha ilyen módon mégis eredményt érünk el. Zsani megkapta a szükséges serkentőt, az injekciókat, amelyek a peték érését segítették elő, megtörtént az inszemináció és tulajdonképpen az első beavatkozási etap végén teherbe is esett. Nem lehet elmondani, mennyire boldogok voltunk. Az első ultrahangos vizsgálatnál még csak kettő babát láttak, de a kilencedik héten már egyértelmű volt, hogy nem kettő, hanem négy kicsi szív dobog.

Létszám feletti magzatok – nem lehet jól dönteni

És akkor jött életünk talán legnehezebb döntése. A jogszabályok ugyanis felkínálják a lehetőséget, hogy a szülő döntsön, a kettő fölötti magzatok 'menjenek' vagy maradjanak. Fontos, hogy a 'felesleges', a létszám feletti magzatok eltávolítását a szülőnek kell kérnie. Ahogy – legalábbis esetünkben ez történt – el is dönthettük volna, melyik szív dobogjon tovább, melyik szív álljon meg. Döntenünk kellett volna a saját babáink élete, halála felett. Mi az élet mellett döntöttünk. Nincs az az erő, nincs az a szükség, ami minket arra kényszeríthetett volna, hogy rábökjünk a monitorra, az a baba nem kell nekünk.

Szóval mi úgy döntöttünk, hogy maradjon az összes baba, Zsani fiatal és erős, bíztunk abban, nem lesz gond.

A sors azonban másként döntött: a 26 terhességi héten, egy méhszájösszezáró műtét után, amikor a páromnak már be is kellett feküdnie a kórházba, egy hét visszatartás után meg kellett indítani a szülést. Egy fertőzés vagy gyulladás következtében - amit a mai napig nem tudunk biztosan, mi is volt pontosan – az egyik babának megrepedt a magzatburka, nagyon gyorsan ki kellett őket emelni az anyaméhből.

Három kisfiú és egy kislány született: Gergő, Danika, Dórika és Tomi. Mind a négy baba 1 kiló alatti súllyal jött a világra, nagyon picik voltak.

Soha nem öleltük meg

Danika 12 napot élt csupán, hiába küzdöttek az életéért, őt olyan súlyosan érintette a gyulladás, hogy nem lehetett megmenteni. Leállt a veséje. Egyik reggel telefonáltak a kórházból, hogy ha el szeretnénk búcsúzni tőle, menjünk, most még megtehetjük. Mi volt a búcsú? Az inkubátorban megsimogattuk a csöpp kis arcát, az apró öklét. Ő úgy ment el, hogy soha nem érezte az ölelésünket.
Nem tudom, más talál-e szavakat a fájdalomra, mi nem leltünk, de támogattuk egymást és hát ott volt még három másik kis élet. Menni kellett tovább. De a fényképe keretben ott van a polcon a testvérek fotói mellett.

Haza nem hozhattuk

Hamar kiderült, hogy nemcsak Danika, de Gergő is súlyosan érintett a gyulladásban, ráadásul a korai születés miatt minden gond, ami csak jöhet, meg is érkezett. Gergő agyvérzést kapott, lézerezni kellett a szemét, mert az ideghártyája nem ereződött rendesen, bélelzáródást kapott. Ma már ugyan nincs az újszülött intenzíven, egy kórház csecsemőrészlegén fekszik, de nem tudjuk, milyen maradandó károsodásai lettek. Haza nem hozhattuk. Mi megyünk hozzá – szeretgetjük, próbáljuk megadni neki azt, amit ebben az állapotban a kisfiunk befogadni képes.

Dóri csupa élet, azt mondják, a kislánybabák szívósabbak, igazi kis harcosok, és ez igaz is lehet, mert Dóri valóban sérülésmentesen vészelte át a koraszülést, a gyulladást. Tomika is jól van, a nehéz életkezdet ellenére jól fejlődik, de persze mind a két baba fokozott figyelmet kap.

A párom naponta tornáztatja őket, ez elengedhetetlen koraszülött babáknál: kell a plusz stimuláció a mozgásfejlődés beindítása, az idegrendszer turbózása miatt.

Ki dönti el, mi a helyes?

Boldogok vagyunk. Lehet azt írni, hogy tulajdonképpen 'megérte'? 'Megúsztuk'? 'Jól jöttünk ki a dologból'?
Ezek a kijelentések ijesztőek és semmit nem adnak vissza abból, amin átmentünk, amit érzünk. A veszteség veszteség marad és a gyász is gyász, legyen akárhány dekás az élet, ami ellobbant. De van az öröm, a gyerekek lélegzése, babamosoly, bárányhimlő és labdagurítás. Erre vágytunk. Ma sem döntenénk másként."