Egy jegyet kérek, köszi - Avagy a társtalanság gátlásossága

Május elején a Washington Post írója szegezte nekünk a kérdést, mégis miért van az, hogy még mindig félünk egyedül moziba menni? Hogy miért ódzkodunk továbbra is attól, hogy magunkban szórakozzunk és jól érezzük magunkat?

A cikk Rebecca Ratner professzort idézi, aki több mint öt éve azt vizsgálja, vajon miért rettegnek az emberek attól, hogy egymagukban mulassanak, és amennyiben van egy király programötletük, és kedvük is lenne hozzá, miért döntenek mégis úgy, hogy szkippelik, csak mert nincs hozzá társaságuk. Mert ez történik. És igen, idehaza is. Mert továbbra is (leginkább) annak függvényében határozzuk meg magunkat, hogy mások mit gondolnak rólunk. Ezért megkérdeztük a Life.hu párterapeutáját, Deáki Tímeát, hogy mit gondol a kérdésről, illetve megkértük, hogy segítsen választ találni arra, miért szolgáltatjuk ki önmagunkat és önnön jókedvünket vadidegenek véleményének.

Szakértőnk arra is felhívja a figyelmünket, hogy az is fontos, hogy láttassuk magunkat. Az ugyanis nagyon meghatározó, mit gondolnak rólunk mások. "Ha egyedül vagyunk egy eseményen – legyen az bármilyen, ahol egyébként nem szokás egyedül megjelenni – azonnal egy olyan tulajdonsággal (például magányos) ruháznak fel a többiek, amihez már nagyon macerás pozitív jelzőket szerezni. Ennek ellenére ma már nehéz bármit is a ciki jelzővel illetni. Minden azon múlik, hogy az adott ember mennyire képes kiállni a saját elvei mellett másokkal szemben. Vagyis fel tudja-e őszintén vállalni, hogy úgy döntött: egyedül is részt vesz az adott programon, eseményen."

Hogy valaki mennyire magányos, vagy milyen mértékben érzi magát annak, csak részben függ attól, van-e éppen párkapcsolata. Közhelynek hangzik, pedig igaz, hogy attól, hogy valaki egyedülálló, még nem lesz magányos. (Ugyanígy az is lehetséges, hogy valaki a kapcsolatán vagy a házasságán belül érezze magát annak.)

Felmerül azonban a kérdés, hogy egy olyan társadalomban, ahol egyértelműen érezhető és kimutatható, hogy csökken a házasodási kedv, egy olyan korban, amelyben bizonyítottan kitolódik az elköteleződés és a családalapítás időpontja, és amikor a társkeresés/pártalálás talán soha nem volt még (papíron) ilyen egyszerű, de valójában ennyire reménytelen sem, mégis miért nem szakítjuk le végre kartonpapír láncainkat, és ülünk be végre egy moziba anélkül, hogy kellemetlenül éreznénk magunkat, amiért csak egy főre veszünk nachost? És miért becsüljük alá rendszeresen annak mértékét, mennyire éreznénk jól magunkat valahol, ahová egyedül mennénk?

"Könnyű lenne az élet, ha ezeket az egyébként reális összefüggéseket ilyen jót átlátva még alkalmaznánk is. De nem ilyen az ember" – válaszolja Szilvia, aki szerint, ha tudjuk is, hogy segítségünkre volna a pártalálásban az, ha egyedül mennénk el szórakozni, a társadalmi megítélés és a bennünk lévő feszültség megakadályoz minket ebben a cselekedetben. "A pártalálás elméletével nagyon sokan tisztában vannak, sőt, másoknak még tanácsot is adnak olykor. Magunkat azonban nagyon nehéz kívülről megítélni, arról nem is beszélve, hogy a megszokás, a csalódástól való félelem tovább erősíti bennünk az otthon maradás iránti vágyódást. Az ugyanis biztonságos..."

Deáki Tímea szerint az ember társas valója itt mutatkozik meg leginkább. "Kivel fogom akkor megosztani az élményt? Oké, elmesélem majd, hol jártam, de nem lesz egy ember sem, aki majd emlékszik a sarokban ülő lányra, a félregombolt ingű felszolgálóra vagy a zöld spárga hihetetlen jó ízére. És persze, aki túllép a benne lévő korlátokon, tapasztalhatja, hogy nem is olyan rossz egyedül programozni. Később, az esemény végén ugyanis büszke lesz magára, hiszen ezzel is teret adott az ismerkedésnek."

Persze, ahogy az élet minden területén, úgy itt is vannak olyanok, aki eleve nem társas lények, és jobban érzik magukat egyedül. Őket nem is feszíti annyira a társtalálás gondolata, hiszen eleve magabiztosabb emberek.

Talán önmagunk világban való elhelyezéséhez, megismeréséhez és elfogadásához nagyobb súllyal kellene, hogy latba essen az, hogy miként érezzük magunkat egy adott szituációban, mint az, hogy vajon milyennek látnak minket mások. Vagyis inkább a saját szemünkben lévő csillogásnak kellene rólunk mesélnie, semmint a másokéban látott, rólunk alkotott képnek.

"És akkor mi a konklúzió? Nos, ha valaki partner nélkül is bevállalja, és elmegy egy-két eseményre, szinte biztos, hogy leginkább kíváncsi emberekkel fog találkozni. Olyanokkal is persze, akik levonnak róla bizonyos könnyen magyarázható következtetéseket, ráhúznak tulajdonságokat, de leginkább érdeklődő arcokat lát majd, akiknek tényleg számít a valóság. Így pedig könnyen belátható, hogy egy magányosnak tűnő, de a világra igenis nyitott, és még kommunikációra is képes/hajlandó ember igen nagy eséllyel talál új kapcsolatokat. Társast, barátit, miegymást" – véli a szakértő.