Nem az a baj, amikor nyakig ér a szar, hanem az, amikor lötykölik...

Amennyiben ezt felismeri (na jó, ezt nem túl nehéz), az egy hálás állapot. De ha ezután is az út bal oldalán megy haza, ráadásul úgy, hogy meg sem tanulja megvédeni magát, kíséretet sem kér, de még egy fél téglát sem vesz a kezébe, nos, erre mondhatnánk, hogy nincs túl sok valóságalapja panaszkodni, de inkább az a helytálló megfogalmazás, hogy megérdemli.

A jó dolgok reménye sokszor nem sarkall cselekvésre, legfeljebb egy vágyat képes kialakítani. Úgy tűnik, hogy a nemkívánatos és kényelmetlen történésekre óhatatlanul szükség van, hogy döntésekre és tettekre késztessék az embert.

A válasz talán túl egyszerű és túl kézenfekvő és túl fájdalmas ahhoz, hogy ránézzünk, pedig nem bonyolultabb, mint egy pofon. Még mindig a komfortzónádon belül vagy, és még mindig nem elég rossz a helyzet.

Tehát, ha a felismerésed már megjött, de te csak félkábán és bénultan azt motyogod magadban, hogy: "Ez így nem mehet tovább, most már döntenem és változtatom kell...”