Van, aki már nem nézi bolondnak, ha hirtelen elalszik – Egy narkolepsziás hétköznapjai

16 évesen kezdődött, előfordult, hogy naponta ötször is elaludtam. Mindegy, hogy éppen egy beszélgetés közepén voltam, indultam a fürdőszobába, vagy tévét néztem, egyszer csak összeestem, és nagyjából három percre teljesen elvesztettem az öntudatomat.

Anyukámmal orvostól orvosig jártunk, de senki nem tudta megmondani, miért történik ez velem. Végül ki kellett venni engem az iskolából, pedig nagyon jól tanultam. Úgy éreztem,

anyukám is teljesen összeomlott, és egy percre nem mert magamra hagyni, mert attól félt, valami komoly bajom lesz egyszer. Ha vécére mentem, nyitva kellett hagynom az ajtót, amíg zuhanyoztam, anyukám benn ült, és várta, hogy kész legyek. A barátaim elmaradoztak, mivel soha sehova nem mehettem el velük, és lassan úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb lény a Földön.

Éjszakánként – ha nem bírtam elaludni – számítógépes játékokat játszottam, olvastam, vagy egyszerűen a plafont bámultam, hogy végre álom jöjjön a szememre, de

Már semmihez sem volt kedvem, étvágyam sem volt, és a magántanáromat is megkértem, hogy ne jöjjön többet, mert nincs kedvem tanulni.

Anyukám mindig is tudta, hogy gondjaim vannak az alvással, ugyanis már egészen kiskoromban képes voltam akár hajnali kettőig fenn maradni, és az ágyamban játszani, amikor pedig már járni tudtam, kimentem a nappaliba, és az éjszaka közepén elkezdtem tévét nézni.

mert a többiek már alig várták, hogy végre én is kibontsam az ajándékaimat.

Végül anyukám elvitt egy kivizsgálásra, hogy megállapítsák, miért nem vagyok képes akkor aludni, amikor mások, és itt egy szakember végre megállapította, hogy narkolepsziám van. Még soha nem örültem ennyire semminek, mint ennek a hírnek. Végre kiderült, hogy nem velem van a baj, hogy nem arról van szó, hogy én egy lusta alak vagyok, aki képtelen ébren maradni napközben, hanem egyszerűen beteg vagyok. Megnyugtató érzés volt megtudni, hogy mások is küzdenek ezzel a problémával, és nem én vagyok az egyetlen a Földön.

Néha még mindig magányosnak érzem magam, de elhatároztam, hogy nem engedem, hogy a betegségem tönkretegye az életem. Befejeztem az iskolát, van egy állásom, amit szeretek, és munkatársaim, akik megértenek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Van egy párom, aki nem néz bolondnak, ha közlöm vele, hogy fáradt vagyok, és aludnom kell, van egy anyukám, aki a mai napig aggódik értem, van egy lakásom, aminek a bérleti díját én fizetem, van egy kutyám, és van egy saját életem, amiért én vagyok felelős.