„Nem váltak el a szüleim, pedig jobb lett volna” – Amikor a gyerek szenvedi meg a tönkrement házasságot

Igazi alfahím volt az apám, ősösztönös, keménykötésű, de a szíve mélyén érzékeny bipoláris ember, beteljesült álmok helyett szakmai karrierrel. Az anyám pedig egy szorgalmas, ranglétrán lépegető, tudatos, de magáért kiállni mégis képtelen minisztériumi dolgozó. Nem voltak ők rossz páros az elején, közös úton indultak, lekötötte őket a családalapítás és otthonteremtés.

Később az apám nagyságrendekkel eltérő vágyai felszínre törtek, hatalmas társasági életet élt az anyám mellett, szerelmes is lett, amiről az anyám igyekezett tudomást sem venni, és várni, hogy majd elmúlik. Hát nem így lett.

Én 8 év körüli gyerekként

Apám kimaradt, mindig hazudott valami elfogadhatót, anyám el akarta hinni, én már akkor világosan értettem, miről van szó, pedig nem voltam felvilágosult gyerek. Apám viszont nagyon szerelmes lett, munkahelyi feszültségei is voltak, amit az alkohollal igyekezett elfojtani. Agresszív részeg volt. Rettegtem, amikor este hallottam zörögni a kulcsot a zárban. Tudtam, hogy ha meglát, belém köt, vagy anyámba, és annak nemcsak ordítás lesz a következménye, hanem tettlegesség is jöhet.

Teltek az évek, én nőttem, a viszonyuk nem változott, néhány napig bírta az apám, aztán berúgott, hazajött, és kezdődött az ordibálás elölről. Nem is terhelnék senkit azzal, hogy gyerekként miket éltem át, milyen abszurd helyzeteket produkált az otthoni élet, mert nem ez a lényeg.

Amikor két ember veszekszik, vitatkozik, minden energiájuk a harcra megy el. Észre se veszik, hogy mindezt a gyerek végigszenvedi. A gyerek – akinek érdekében ez az egész elvileg zajlik – láthatatlan a szülei számára ilyenkor.

De mégis hogyan lehet valakiből egészséges lelkületű felnőtt, ha ilyen családban kell felnőnie? A történet folytatását a Napidoktor.hu-n olvashatod el.