Tampontörténelem: Mit használtak a nők menzeszkor az évszázadok során?

A tampon elnevezése a középkori franciából eredeztethető, méghozzá a 'tampion' szóból, ami eredetileg egy olyan eszközt, anyagot, rongyot jelentett, ami eldugaszolt egy lyukat – például egy ágyúcső lefojtása esetében. De hogy mennyivel régebb óta használatos eszközről van szó, azt jól jelzi, hogy már az emberiség történetének első ismert írásos orvosi feljegyzéseiben is találkozhatunk vele: az időszámításunk előtti 16. században, Egyiptomban keletkezett Ebers-papirusz megemlíti, hogy a nők menstruáció idején hüvelybe felhelyezett, eldobható egészségügyi eszközt használnak a vér felszívására, amely akkoriban papiruszból készült.

Az ókori görögök fapálcára tekert szövetet, azaz gézt alkalmaztak tampon gyanánt, erről az orvostudomány megalapítójaként tisztelt Hippokratész az időszámításunk előtti 5. században írt. A Római Birodalomban a nők felcsavart pamutot használtak erre a célra, az ősi japánban pedig finom anyagú papírt, amit odakötöztek a megfelelő helyre, és naponta 10-12 alkalommal cseréltek – hiába, a papír nedvszívó képessége nem az igazi, és abból, hogy a korban mennyire volt hozzáférhető anyag, illetve hogy mennyi elfoglaltság lehetett az ilyen gyakori csere, arra tippelünk, hogy ez inkább csak az előkelő japán hölgyek megoldása lehetett akkoriban.

és a természeti népek körében végzett kutatások feljegyzik különféle fűfélék, szivacsok, moszatok alkalmazását is menstruáció idején, sok helyen akár a mai napig is.

Orvosi eszközként a tampont a sérülések, vérző sebek ellátására, vér felitatására a 19. század óta használják, eleinte szalicilsavval kezelt pamutanyagból készült, és így fertőtlenített is egyben. A menstruáló nők számára kifejlesztett modern tampon az 1930-as évek óta létezik, a feltalálója egy amerikai orvos, Earle Haas volt, aki megelégelte, hogy a felesége mindenféle rongyokat kénytelen azokon a napokon azokra a helyekre tömködni, és amikor egy barátjától hallott arról, hogy bizonyos nők szivacsot helyeznek fel ilyenkor a hüvelyükbe, jött az isteni szikra.

Az első megvásárolható tampon összetekert, nedvszívó pamutanyagból-vattából készült, és Haas egy felhelyezést megkönnyítő csőeszközt is feltalált hozzá. A találmányának jogait aztán eladta, és ebből lett később a nagyüzemi gyártásba kerülő, széles körben hirdetett Tampax nevű márka.

A negyvenes években egy német nőgyógyász, dr. Judith Esser-Mittag a női test anatómiája kapcsán végzett kutatásai mintegy melléktermékeként fejlesztette tovább a tampont, és találta fel a ma is leginkább használatos, immár applikátor nélküli változatot. A negyvenes évek végén dr. Carl Hahn kezdett bele a gyártásába, majd eladta a cégét a Johnson & Johnsonnak, amely világszerte elterjesztette a terméket.

Na de mi a helyzet azokkal a higiéniai megoldásokkal, amelyek nem belül, hanem kívül fogják fel a menstruációs folyadékot, magyarán a különféle „intimbetétekkel”? Ez esetben is egészen régiek az első feljegyzések: a 10. században keletkezett Szuda-lexikonban szerepel az időszámításunk utáni 4. században élt híres alexandriai matematikus- és filozófusnő, Hüpatia kapcsán, hogy egy rajongójának az utcán odadobta a menstruációkor „oda” helyezett rongyot – biztatásul! Hiába, akkoriban mások voltak az ismerkedési szokások...

Ezen megoldás esetében kevésbé változatos a kép, mint a tamponoknál: leginkább

vagy azokban a kultúrákban, ahol nem volt az öltözet része a testhez tapadó bármilyen bugyi, egyszerűen a combjuk közé szorítva tartották azokon a napokon. Később pedig jött a vatta ugyanilyen módon történő felhasználása, ami még a 20. század vége felé is sokfelé alkalmazott módszer volt.

A modern intimbetét a 19. század második felében keletkezett, méghozzá olyan ápolónőknek köszönhetően, akik rájöttek, hogy a sebek ellátására használt kötszerek egy kis találékonysággal az alsónemű belsejére illesztve másra is jók.

A kereskedelmi forgalomban 1888-ban, Amerikában jelentek meg az első intimbetétek, szintén a Johnson & Johnson révén, de sokáig nagyon drágának számítottak az átlagfizetésekhez képest –

Az intimbetét ekkoriban még úgy maradt a helyén, hogy egy alsóneműn belül viselt kis pánthoz rögzítették. Az utolsó nagy találmány ezen a téren az öntapadós csík (és később szárny) volt, melynek révén a bugyihoz lehet már ragasztani, és nincs szükség semmi egyébre – ez az 1980-as évek eleje óta van így.