Kis sztriptíztörténet, avagy Salomé táncától a modern cicibárokig

Nagyon úgy tűnik, hogy a sztriptíz műfaja egyidős az emberiséggel, vagy legalábbis nagyon hamar rájöttek a fajunk nőegyedei, hogy ha a táncot a ruháik levetésével kombinálják, az mindenkinek jó lesz. Kőkorszaki falfestmények tanúsága szerint már 20 000 évvel ezelőtt is létezett ilyesmi (vagy legalábbis valami nagyon hasonló), és 9000 éves szobrocskák is előkerültek a Fekete-tenger térségéből, amelyek erotikus táncosokat ábrázolnak. Ekkoriban persze ez feltehetően leginkább a fajfenntartás minél hatékonyabbá tevését szolgálta a közös tűz körül, majd a dologba idővel különféle vallási kultuszok és rituálék is beépültek.

Az ókori görögök és rómaiak esetében például akár templomokban is zajlott a sztriptíz, direkt ilyen szemmel kiválasztott, felszentelt papnők révén, pontos rituálé keretében levetve fokozatosan a ruhadarabokat. Mindezt az istenek tiszteletére, vagy különböző kultuszok keretében. Az első nő, aki díjazást is kapott a vetkőzésért, állítólag Salomé volt. Ő adta elő a legenda szerint a „hét fátyol táncát” a bibliai Heródesnek, amikor pedig cserébe bármit kérhetett az elbűvölt férfitól, Keresztelő Szent János fejét szerette volna. Amit meg is kapott egy tálcán.

A Közel-Keleten a 14. századtól kezdve terjedt el a sztriptízhez hasonló funkciót betöltő hastánc kultúrája: ugyan a hastánc közben nem vetkőztek már akkor sem a nők, de eleve sok fedetlen testrésszel kezdtek bele, a mozdulataik célja pedig bevallottan a férfiak izgalomba hozása volt. Csak épp nekik ezt meg kellett oldaniuk a mozgásukkal, a ruhadarabok ledobálása helyett.

Európában eközben nem meglepő módon a keresztény erkölcs nem sok teret adott a sztriptíz nyilvános gyakorlásának, így az visszaszorult az előkelő, tehetős rétegek privát rendezvényeire, és a kurtizánok kiváltsága lett.

Egészen a 19. századig kellett várni arra, hogy megjelenjenek a nyugati világban az első konkrét elődei annak, amit ma sztriptízként ismerünk. Méghozzá ekkor már két helyen is egyszerre: Angliában és Franciaországban. Előbbi országban született meg a burleszk színpadi műfaj, amely éneket, táncot, humort és akrobatikát kombinált színpadi revü formájában, és a sikerének fontos összetevője volt, hogy mindezt nők adták elő hiányos (vagy egyre hiányosabb) öltözetben, szexuálisan explicit módon. Franciaországban pedig a 19. század második felében kezdték virágkorukat élni az olyan színpadi show-k, mint amiket az úri közönség a híres Moulin Rouge vagy Folies Bergère mulatókban láthatott, és amelyek szintén nagymértékben a csinos táncoslányok idomaira való rácsodálkozásra épültek, például kánkánozás közben.

Amerikába 1868-ban jutott el a színpadi burleszk műfaja, amikor az angol Lydia Johnson a társulatával „British Blondes” néven ott turnézott, és nagy hatást gyakorolt az amerikai közönségre. A sztriptíztánc aztán az Egyesült Államokban élte át a története következő fázisait. Eleinte utazó vándortársulatok műsorának sikamlós elemeként szolgált, gyakran külön kis sátorban előadva, külön pénzért. Az 1920-as évek világválságának idején jelent meg az ilyen műsorok részeként

Az első igazi sztriptízbárok pedig az 1950-es években bukkantak fel, noha sokáig még az illegalitás határán egyensúlyoztak, hisz a meglehetősen puritán angolszász jogrend nem igazán biztosított rá legális lehetőséget. A szexuális forradalom évei és a szemlátomást meglévő közönségigény aztán a törvényeket is átalakították olyan módon, hogy Amerikában már legálisan lehetett cicibárt működtetni, de csak akkor, ha nem történt fizikai kontaktus a táncoslányok és a vendégek között.

A sztriptízbárok műfaja aztán amerikai divatként honosodott meg a világ más részein is, de már csak az 1970-es évektől kezdve. A „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elve olyannyira szigorúan működött,

A sztriptíztáncra és a sztriptízbárokra manapság nehéz idők járnak: amikor az interneten bárki láthat akármennyi és akármilyen meztelen testet, nem igazán fizetnek azért az emberek, hogy nézhessenek csak úgy szimplán levetkőzni valakit a színpadon. A rúdtáncból közben külön tömegsport lett, teljesen elszakadva az eredeti erotikus gyökereitől. Talán ezért, talán más miatt, de a modern sztriptíz műfajának előzményeit jelentő színpadi burleszk viszont új életre kelt a 21. században. Vélhetően itt a siker kulcsa: olyan színpadi show-t nyújtani a nézőknek, ami sokkal több puszta vetkőzésnél – és akkor örömmel fogják azt választani a nézők, amiben a többi színpadi show-hoz képest még vetkőzés és erotika IS van.