Müller Péter: "A szerelemben esztelen, megrészegedett, nem e világi tudatállapotban élsz"

És addig tart, amíg a varázs. Ahogy szűnik a varázs, múlik a szerelem, s végül olyan fénytelenné és üressé válik, mint egy villanykörte, mely nem kap már áramot. Sötét lesz. Hideg. S akire egykor úgy néztél, hogy meg tudtál volna halni érte, most idegen lesz, közömbös ismerős – egy másik ember.

Felidézni sem tudod régi varázsképét. De még a magadét sem, hogy ki volt benned az, aki szerelmes volt, s ki volt az a másik, akit szeretett. Nagy kérdés, hogy melyik tekinteted az igaz. A varázsszemed, vagy ez a szemüveges, amelyen át a számlakönyvedet töltöd ki, dolgozol, és ezeket a józan sorokat olvasgatod. Miért mondjuk a hétköznapjainkra, hogy „szürke valóság"? És miért ezerszínű a szerelem, s lesz benne költővé minden ember, zaklatott, lázas, boldog és boldogtalan?