Az ismerkedés legfőbb buktatója

Sokszor a szavak magában hordozzák a szó mögöttes jelentését is. Amikor például azt mondjuk, hogy félelem, az azt jelenti, hogy fél-elem, tehát nem ismerjük a teljes egészet, csupán a felét. Alapvetően azért félünk a haláltól is, mert nem ismerjük, hogy mi van utána, tehát ha félek valamitől, az azt jelenti, hogy nincsen teljes ismeretem az adott dologról.

Ez természetesen nem olyan egyszerű dolog, hogy az ember egyet suhint a varázspálcával, és megtörténik a csoda...

Az orvos odafordul a páciense felé, és azt mondja: „Ne idegeskedjen, mert az árt az egészségének!” Valószínűleg nem volt még olyan élő ember, aki ezek után hazament és onnantól kezdve, hogy meghallotta ezt a mondatot – amivel egyébként semmi baj nincs önmagában –, úgy be tudta volna tartani, hogy ettől lett volna nyugodt. Az idők végezetéig és az örökkévalóságon át mantrázhatnánk a „nem fogok idegeskedni, több időt fogok a családdal tölteni és boldog leszek” mondatokat, nagy változásra nem számíthatnánk.

Első lépésben annak a felismerésére van szükség, hogy nincs kettős én. Ha ez megtörtént, akkor nincs is szükség további lépésekre. A kettős én ugyanis így működik: a szívemre hallgassak vagy az eszemre? Gyakran tesszük fel ezt a kérdést magunknak, de tulajdonképpen ilyenkor ki kérdez kit?

Használj óvszert a lelkedre, és ne azonosítsd magad se a vágyakkal, se a félelmekkel, se az érzésekkel, se az érzelmekkel, se az önbizalmaddal, se az önbecsüléseddel, ugyanis nem vagy azonos velük. A vágy a szeretetnek csupán sápadt emléke, és az ember a vágy beteljesedésekor nem több, mint élvező ember, aki messze került a lélek szelíd ragyogásától. Te a szeretet kiapadhatatlan forrása vagy, és nem a kettős én. Ez még akkor is így van, ha ezt a forrást minden kacattal eltömítetted, elapasztani nem tudtad. A szeretetnek csupán csendre van szüksége, a többinek pedig mindig egyre több látványra, hangzavarra és kavalkádra.