Ízek, imák, csodás pizzák - Vendégségben Da Michelénél

Itt csak kétfélét sütnek: Margaritát és Marinárát, de ez is elég ahhoz, hogy az emberek hosszú sorokban várják a bebocsátást, és vadidegenek mellett ülve falatozzanak. A kék-zöld csempékkel kirakott falak között sürögnek-forognak a pincérek, az öreg Da Michele bácsi pedig somolyogva sétál, hogy lássa: minden tökéletes-e. Persze, nincs miért aggódnia: mindig minden tökéletes...

Ahol ötször eszünk - sokat

"Uramisten, legalább öt kilót híztam ezen a kis kiruccanáson!" - sóhajtozott Mary barátnőm, ahogy elhagytuk tengerjáró hajónk fedélzetét, amelyen már egy hete utazgattunk Európa kulturális - és kulináris - fővárosai között. Most épp a "fekete város" - én csak így hívom Nápolyt - felé vettük az irányt. "Ugyan már, dehogy híztál. Azt szokták mondani, hogy inkább egy nap ötször együnk keveset, mint egyszer-kétszer sokat" - nyugtatgattam. "Csak az a baj, hogy mi ötször eszünk sokat" - vágott vissza. "Nápolyban vagyunk, ezt a várost pedig két dolog határozza meg: a káosz és a pizza" - válaszoltam.

Őszintén szólva még sosem voltam ott. Mikor legutóbb Nápolyban voltam, a következő háztömb sarkáig állt a sor, és az exemet sajnos jobban érdekelte a Tiziano-kiállítás, mint a pizza. De mindent tudok a helyről, lassan tíz éve olvasok róla az interneten és szakácskönyvekben.

Ahol még Julia Roberts is elcsábult

Még dél sem volt, mikor megérkeztünk a Da Michele-hez - ezúttal nem kockáztathattunk. Ahogy beléptünk az étterem ajtaján, olyasmit éreztem, amit korábbi utazásaim során még a párizsi Notre Dame-ban, a londoni Szent Pál-székesegyházban, vagy Indiában a Bódi fa alatt sem - utóbbi helyen világosodott meg Buddha.

Da Michele bácsi talpig fehér vászonruhában fogadott minket, majd egy apró asztalkához vezetett. A levegőben bazsalikom és olívaolaj illata keveredett, és mivel a konyha gyakorlatilag egy szobában van az asztalokkal, megbabonázva bámultam, ahogy a pizzáslegények könnyedén csúsztatják be a kulináris kincseket a kemencébe. Miközben rendeltem, egy fiatal fiú egy hatalmas üveg vizet és két műanyagpoharat pakolt le az asztalunkra, őrületes tempóban. A falon - a családi képek és a világ leghíresebb magazinjainak dícsérő cikkei mellett - ott díszelgett egy hatalmas fotó a gyönyörű Julia Robertsről is, akit az Ízek, imák, szerelmek című moziban ejtett rabul a hely, filmbéli legjobb barátnőjével ugyanis ebben a pizzaszentélyben ebédelt.

Amikor pedig megérkeztek a Margaritáink, és a kezembe vettem az első szeletet, majd beleharaptam, egészen egyszerűen elolvadtam. "Hogyan, ismétlem, hogyan lehetséges, hogy valami, ami lisztből, friss paradicsomból, néhány bazsalikomlevélből és egy löttyintésnyi olívaolajból készül, ilyen isteni, ilyen fennséges legyen?" - tettem fel a költői kérdést, tele szájjal. Mary is képtelen volt betelni az élménnyel - persze, az ő esetében ez kevésbé meglepő, hiszen az amerikai, vastag, zsíros tésztához szokott, amit baconnel és fél kiló sajttal pakolnak meg a gyorséttermekben.

Miután nagyjából tíz perc alatt befaltam a malomkeréknyi adagomat, még lecsíptem néhány falatot Mary pizzájának széléből - a finoman égett, buborékosra kelesztett tészta mályvacukorként olvadt el a számban. Amikor pedig kifizettük a mindössze tíz eurós számlát a pénztárnál, a kasszír szemébe néztem, és - mintha csak szerelmet vallottam volna - így szóltam: il mangare era eccellente!