"Csak az a volna ne lett volna" - Ilyen volt a Gesztivál

Nem voltunk sokan, nagyon nem. Ha abból indulok ki, hogy anno az LGT koncerten pánikrohamszerű állapotban voltam, és a Magyar Dal Napján egy csikket sem lehetett leejteni, a Gesztivál ezekhez képest kismiska volt. A koncert is sajnos. Pedig "Csak egyszer az életben!" - hirdette a tarka tábla. Srácok, valami nagyon hiányzott!

Sörrel, fröccsel, nagypapával, kiskutyával felpakolva érkeztünk meg a nagyszínpad elé. Az egész hétfői élmény előtt még annyit elmondanék: a vasárnapi becuccolást követően bizony végignéztük a Jazz+Az-próbát, körülbelül tizenkét emberrel karöltve, a Nagyszínpadnál, Gesztiék lábai előtt. Volt egy feelingje, nem tagadom. Jómagam sosem voltam az a koncerteken fanyalgós, szájhúzós típus, ha nem tetszik, csendesen nyugtázom, hogy ez biza' nem sikerült, "lesz még rosszabb" is! Most azonban csalódtam sajnos, és bizonyára még jópár Geszti Péter-rajongó, velem együtt. A hétfői Gesztivált nem fogom élete kudarcának és karrierje legmélyebb pontjának betudni, hiszen sok minden volt, amiről nem ők tehettek. De azért ha posztolnám, egy hullámos szájú smiley-t biggyesztenék a mondanivalóm mögé.

Kezdett a Gringo Sztár, ahol a vokál kifogástalan volt, és a Télen-nyáron nyár is szuperül szólt, azonban az összegyűlt nép nem erre várt. Persze, hogy nem. Mert rendben, hogy promózni kell az új lemezt, de nagyon kevesen ismerik még őket. A nagy durranást vártuk, a dinamikus és mosolyra fakasztó Jazz+Az-t és az utánozhatatlan Rapülőket. Előtte még szólt a "Szabadulj fel!" - ez a trend, ezt lehet eladni, nem bántunk senkit. Gereben Zita és Sapszon Orsi nagyon jók, megmentették a Gringo Sztárt.

Közben időnként beordítottak a rajongók, hogy "hooll vannnn mááá' a Dzsezzmegaz????" - jöttek, ahogy tudtak. "Megint hétfő", Dés László szívmelengető szaxofonjátéka, szem becsuk, élvezet. Aztán jöttek a slágerek, de pont nem azok, amikre számítottunk. Hol a Lusta szerető? Hol a Nana? Csepp van a tengerben, persze, de a warm up-os Gringo után azt hittük, majd bepörög a dolog. Aztán jött Kiki és az Első Emelet-sláger: Csakazértis szerelem. Na, körülbelül ez volt az a pont, amikor körülnéztünk, és láttuk, hogy mindenki mosolyog.

Kell ide az a Rapülők - a Nintendóra, a Kispolszkikra, a sulidiszkókra emlékeztető örömzene. "Lesz még rosszabb" - az apátiából a katarzis felé tartottunk, ahogy a körülöttünk lévő húszfős társaság is. Táncoltunk, tapsikoltunk, szuper volt! Aztán Nem adom fel - Somló nélkül sajnos, Holiday rap, szóval lehet, hogy nem volt véletlen ez a koncepció - az elejére a leggyengébb, a végére a legjobb nóták. Belejöttek, és mi is, attól függetlenül, hogy többet vártunk, és a fülcimpánk is didergett.

Amiről nem beszéltünk még: a hangosítás. Középtájon voltunk, kellemesen, táncolósan a közepén, ahol nincs lökdösődés, de igazán nagy terek sem. Az idei, 2011-es Sziget kibővült színpada impozáns látványt nyújt, de a hanghatásokkal nem voltunk kibékülve. Egy koncerten nem jó, ha beszélgetni tudunk, márpedig egy bögrés sütemény receptjét is gond nélkül ledaráltam volna. Nagy meglepetésemre hátrébb sokkal jobb volt az akusztika, a Rapülők-etapot a Présház előtt táncoltuk végig. Óbudai Önkormányzat ide-oda, reméljük, Prince-t nem fogják így bekorlátozni, mert akkor biztos meglepi őket a büntieső. Ami a Gesztivál alatt nem kezdett rá, csak utána eredt el - mintha megtervezték volna. A Sziget persze ilyen: csalódunk pozitívan, negatívan, iszunk jó rozét, és gyalázatosat is. Ilyen az a popszakma, ahogy mondani szokás. Fluor Tomi azért bulizott a VOLT sátorban, mert úgy volt...