Nők különleges foglalkozással: Miló Viki

Edző édesapja mellett Viki mindig is bizonyítani szeretett volna, így már hétévesen belevetette magát a küzdősportok világába. "Kislánykoromban nagyon tetszettek a Bruce Lee-filmek, ráadásul nagyon fiús gyerek voltam, így már hétévesen elkezdtem az első kick-box edzéseimet. Édesapám is küzdősportokkal foglalkozik, és mivel mindig is bizonyítani akartam neki, már tinédzserkoromban eldöntöttem, hogy világbajnok leszek. Genetikailag csupán közepes képességeim voltak, ezért mindazt, amit elértem, a kemény munkának és a szorgalmamnak köszönhetem. Érettségi környékén apukám kungfu-edzéseire is elkezdtem járni, később karate- és ökölvívó versenyeken indultam, és egyre jobb eredményeket értem el. Végre elmondhatom, hogy édesapám is büszke rám, még ha ezt sokáig leplezte is előttem. Én emellett a profi boksz világbajnoki címemre vagyok a legbüszkébb."

A hatalmas sikereknek azonban az árát is elkérték: Viki nem élhette az átlagos tinédzserek életét. "Már gyerekkoromban sem a játszótér vagy a szórakozás érdekeltek, hiszen otthon is a szüleim szorgalmas élete volt a példa előttem. Kamaszkoromban persze én is nagyon szerettem volna bulizni, és emiatt rengeteget veszekedtünk az édesapámmal. Már főiskolás voltam, amikor nyugodtan elmehettem szórakozni, csak azt kellett megmondanom, hányra érek haza. Az sem véletlen, hogy nincs mellettem férfi még most sem, hiszen abban a tíz évben, mikor a lányokra rátalál a nagy szerelem, én folyamatosan vagy versenyekre jártam, vagy edzettem, és nem tudtam ismerkedni."

A küzdősportok kőkemény világában nem könnyű nőnek maradni, Vikinek mégis sikerült, sőt, egyike volt az első úttörőknek. "Mikor már a médiában szerepeltem, mindenképpen szerettem volna kihangsúlyozni a nőiességemet. Én voltam az első Magyarországon, aki szoknyában bokszolt, de a hajfonatokat is én honosítottam meg. Amikor nemzetközi versenyekre mentem, nemzeti színű szalagokat fontam a hajamba, bajnokként aranyszálakat. Hétköznap pedig igyekszem csinosan öltözködni. Mindemellett nagyon nehéz volt a férfiak világában érvényesülni. A mai napig akadnak edzők, akik annyira lenézik a női ökölvívást, hogy nem is fogadnak női tanítványokat. Egyike voltam az elsőknek, akik lányként küzdősportokkal kezdtek foglalkozni, és folyamatosan azzal kellett - és kell - küzdenem, hogy a nők nem tudnak bokszolni. Ez a mentalitás a fizetésemen is meglátszott: nőként soha nem kaptam olyan szerződéseket, mint a férfiak. Az egyik legnagyobb elismerés, amit egy edzőtől kaptam, az az volt, hogy úgy ütök, mint egy férfi. Azt hiszem, ez mindent elmond."

Szinte mindent elért, amit a küzdősportokban el lehet, így Viki ma már tanítványokat oktat. A szerelem azonban még mindig hiányzik a 34 éves sportoló életéből. "Mióta abbahagytam az élsportot, egyfajta hiányérzettel küzdök. Nagyon szeretnék újra valamiben a legjobb lenni, de már miben? Így mostanában edzőként mások álmait igyekszem megvalósítani. Sokat segítek az embereknek, a tanítványaim is szeretnek, így ilyen szempontból elégedett vagyok az életemmel. A saját, boldog család viszont hiányzik. Csakhogy a velem egykorú férfiak vagy nősek, vagy elváltak, és a huszonéves lányokat kergetik az éjszakában. Aki pedig elvált, és meg szeretne állapodni, az nem szeretne gyereket, én viszont igen. Azt a pici százalékot, ahol az elvált vagy egyedülálló férfi gyereket is akar, egyelőre nem találom. Addig is a kutyusommal élek, de nem teljes az életem."