Nagy ötlet: vidd az irodába a kiállítást!

Az első irodánkat öt évvel ezelőtt, Budapesten a Paulay Ede utcában, a Zeneakadémia egykori kottanyomdájában hoztuk létre. Ez egy egészen különleges épület, azonnal megragadott bennünket a romos gyár varázslatos hangulata, ezért is igyekeztünk a külső homlokzatot eredeti állapotában felújítani. A belső tereket összenyitottuk és rengeteg újítást bevezettünk. Ilyen például, hogy gáz helyett - a legmodernebb szemlélet szerint - megújuló energiát használunk fel a hűtéshez és fűtéshez, óvva ezzel környezetünket: a Duna vizét talajvizes hőszivattyúrendszer segítségével hasznosítjuk. A nyitást sok-sok tervezéssel és felkészüléssel eltöltött idő előzte meg, ekkor még mindketten alkalmazottként dolgoztunk és a napi nyolc óra munka lejártával kezdődött csak az igazi műszak több mint két éven át, egészen addig, amíg a Loffice válhatott a főállásunkká.

Mi volt a tervetek ezzel az épülettel?

Az álmunk egy coworking iroda megalapítása volt. Ez egy tér- és időmegosztáson alapuló amerikai modell, amelyet mi honosítottuk meg az országban. Magyar megfelelője: közösségi iroda. Ennek az a lényege, hogy az általunk biztosított irodai háttérrel, akár egyetlen laptoppal is elkezdheted a vállalkozásodat, és annyit fizetsz havonta, amennyire kihasználod a kapacitásainkat. Te magad döntöd el, hogy mindössze egy munkaállomást vagy egy kis irodát bérelsz, hogy igénybe veszed-e a tárgyaló- és rendezvénytereinket és így tovább - mint az építőkockákat, úgy rakosgathatod össze, úgy formálhatod a saját igényedre az irodát.

Mióta tudjátok, hogy együtt akartok vállalkozni?

2007-ben döntöttük el. Ekkor még mindketten a saját szakterületünkön dolgoztunk, én ügyvédi irodában, majd médiajogászként, Panni pedig egy nagy nemzetközi reklámügynökségnél. Én vagyok a németes, ő az angolos. Kettőnk eltérő szaktudása, nyelvtudása és másféle személyisége egyensúlyi állapotot eredményezett. Kiegészítjük egymást, és ettől mind a ketten biztonságban érezhettük magunkat. Amúgy azért vágtunk bele, mert amit alkalmazottként csináltunk, az nem okozott számunkra örömöt és be szerettük volna bizonyítani, hogy irodai környezetben is lehet valaki elégedett – vagyis lehet ezt másképp is csinálni.

Milyen testvérek vagytok, mindig számíthattok egymásra?

A minap azt kérdezte valaki tőlünk, biztosan nem vagyunk-e ikrek, mert ők szoktak ennyire ragaszkodni a másik felükhöz. Pedig nem is hasonlítunk külsőre, ráadásul meghatározó jellemvonásaink is merőben különböznek… Ennek ellenére vagy éppen ezért jó testvérek vagyunk. Egymásra mindig, minden élethelyzetben maximálisan számíthatunk.

Plusz energiát visz a vállalkozásba, hogy testvérkapcsolat is van köztetek?

Abszolút! A családjában az ember ideális esetben száz százalékig megbízik. Márpedig a vállalkozás bizalomra épül. Egy olyan csapatra, amelynek tagjait a kölcsönös bizalom, elégedettség, szeretet és tisztelet vezérli. Gyanakvással és bizonytalansággal teli légkörben nem születnek sikertörténetek.

Családi elvárás vagy minta közrejátszott abban, hogy együtt indítottatok vállalkozást?

Épp ellenkezőleg! Eleinte óva intett minket a családunk attól, hogy közös vállalkozásba kezdjünk. Tudták, hogy ha a kapcsolatunk egyszer megromlana, akkor egy személyben veszítenénk el a barátot, családtagot és az üzleti partnert.

Rendkívül sokat tanultatok különböző egyetemeken. Ennek mi az oka?

Én mindig humán beállítottságú voltam és idősebb testvérként a családi hagyományt szerettem volna követni, jogi egyetemet végeztem. Ösztöndíjasként Ausztriában és Németországban tanultam. Panni a reáltárgyakhoz vonzódott, nem követte a családi vonalat, mert határozott elképzelései voltak, a közgazdasági irány és a művészet érdekelte. Francia tagozatra járt és később Angliában tanult.

A képzőművészet szeretete gyerekkorból eredeztethető?

Családunk több tagja polgári foglalkozása mellett hobbiművész. Műgyűjtemény építésébe is belefogtak. Ennek köszönhetően a képzőművészet a kezdetektől jelen van az életünkben. Mindig is körbevett minket a kreativitás. Nyitottá váltunk a szépre, szerettük az újat, a fel nem fedezettet. Köszönhetjük ezt családunknak, de saját magunknak is, hiszen egy ideje saját utunkat járjuk, ebbéli tudásunkat mélyítjük.

Akkor ezért kezdtetek a vállalkozásotokban is fiatal magyar képzőművészekkel és a modern művészettel foglalkozni?

Igen! Egyértelművé vált számunkra, hogy ha a művészetet a munkatérbe helyezzük, az olyan hozzáadott értéket jelent az itt dolgozóknak és a művészeknek egyaránt, amelyet vétek volna veszni hagyni. Az első irodánkat ipar- és képzőművészekkel együttműködve dekoráltuk, és volt olyan művész, akinek később tematikus tárlatot is szerveztünk. Ezeknek a kiállításoknak közösségépítő ereje volt, alaposabban megismertük egymást. Idővel kezdeményezésünket programmá formáltuk. Ez azt jelenti, hogy üzleti alapokra helyeztük művészeti management tevékenységünket.

És ez hozta magával, hogy más irodákba is kiszerveztetek kiállításokat?

Azt tudtuk, hogy rengeteg kihasználatlan terület van Budapesten, és az irodai környezetben dolgozók közül sokan nem jutnak el képzőművészeti tárlatokra. Mi az erre való igényt ismertük fel: eleinte kiajánlottuk portfóliónkat cégeknek, ma már többnyire minket keresnek meg azzal, hogy az irodákat élettel és kortárs művészeti alkotásokkal töltsük meg. Az általunk szervezett tárlatokat minden esetben a cég arculatára szabjuk, eseménydús megnyitóval, kapcsolódó beszélgetésekkel, árverésekkel fokozzuk az élményt. Művészeti programunknak a Bring the Art Home (röviden: „BAH”, magyarul: “Vidd haza a művészetet”) nevet adtuk. Ezzel hívjuk fel a közönségünk figyelmét arra, hogy a nálunk kiállított műalkotások hazavihetők! Ez természetesen fellelkesítette a művészeket is: tavaly harmadik alkalommal írtuk ki a pályázatunkat, amelyre 153 portfólió érkezett be. Közülük szakmai zsűri választotta ki azt a hét művészt, akiket egy éven keresztül képviselünk. A zsűri tagjai Esterházy Marcell képzőművész, Somogyi Hajnalka független kurátor, Szűcs Alexandra kortárs műgyűjtő és Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője volt.

Kiket támogattatok 2013-ban?

Kerekes Gábort, Klenyánszki Csillát, Magyarósi Évát, Miklós Hajnalt, Süveges Ritát, Szabó John Jr.-t és Andreas Wernert.

Volt már rá példa, hogy a támogatott művészek barátokká váltak? Esetleg már ittatok is együtt egy-egy romkocsmában?

Szívesen koccintunk a művészekkel, meghívjuk őket közösségi eseményeinkre, karácsonyi összejövetelünkre, de a kapcsolatunk azért legtöbbször üzleti alapokon nyugszik. Sok személyes történetbe beavatnak minket, már csak azért is, mert sokuk önkifejezése ezekből táplálkozik. Mindig szívesen hallgatjuk meg, tiszteljük, becsüljük őket. És egy-egy életre szóló barátság is kialakult már, nagy örömünkre.