Berlin egyszerre minden. A jelen Berlinje tökéletesen vegyíti a múltat a jövővel, és olvasztja össze a nyomasztó történelmet a reményteljes eljövendővel. Az utcákban és a tereken néhol van még valami gondterhes, a falmaradványoknál szelfiző turistalányban is van némi kétely, de Európa egyik leginkább sokszínű, nyitott, befogadó és multikulti fővárosa minden eszközével azon van, hogy feloldjon minden feszültséget, amit egy odalátogató esetleg érezhet.
A célállomás maga a történelem:
Voltam Berlinben, és bármikor visszamennék. És ugyanezt érzem Tihanyi Anna kiállításával kapcsolatban is, ami február 2-tól március 14-ig díjmentesen tekinthető meg a Capa Központban.A kiállítás, amelyet Darvasi László nyitott meg, nem nagy, úgy is mondhatnánk, hogy kicsi. Tíz kép beszél száz helyett, de mindegyik sokat mond. És nem mintha ezt külön le kellene írni, de a pályaudvar egy metafora. Az átmeneti időszaké, a változásé, a mozgásé, az elválásé, a megérkezésé, a visszatérésé. De akár egy szerelem vége, futással és integetéssel, vagy a várakozás és a veszteglés is belemagyarázható.
Darvasi László szerint:
A pályaudvaron az átmenetiség ideje telik. Elutazom, megérkezem. A pályaudvar az át, a keresztül, az éppen.Tihanyi Anna fotóin azonban nem ez van, pályaudvarokhoz a képeknek köze sincs. Drámai szituációk elevenednek meg, félelemtörténetek és az elveszettség politikája köszön vissza a tablókról. Külvilág nélküli, ablaktalan, végtelen pillanatok, sorsok, életek és végeláthatatlan egyedüllét. Nincs kint, bent van. "A szereplők nem aktívak, magányuk mozdulatlanná merevíti őket. Nem cselekszenek, mert belefagytak valami személyes boldogtalanságba" - vetítette előre az író, még azelőtt, hogy végigpásztázhattam volna a műveket.
Darvasi szerint mindebben az a dráma, hogy nem vagyok többé otthon. Hogy nem otthon többé a saját történetem, az életem, a személyes valóságom fölém tornyosul, nehezedik és agyonnyom.
A dráma az, hogy életem eddigi összes tányérját eltörtem, a csempék, a töredékek, a javíthatatlan részletek között állok, mozdulni pedig képtelenség.
A dráma az, hogy teherbe estem álmomban, és honnan lett ennyi dobozom és mi van bennük?
A dráma az, hogy szerelmes vagyok és honnan ennyi telefon? Ennyit beszéltünk talán?
Miért nem nekem gurulnak ezek a színes üveggolyók? Miért ilyen hideg és távoli a fény, és egyébként is miért a lépcsőházban kell játszanom?
Miért fordul el tőlem, ha alszik, ha fekszik, miért nem néz rám, ha én ránézek?
"Csakhogy a kérdéseket mégsem halljuk, mert nagy és hideg csendek uralják a történeteket" - állítja az író, akinek kollégái Berlinről szóló mondatai tovább fokozzák a képek által okozott feszültséget.
Konrád György: Emlékezés Nyugat-Berlinre (1987)
... Talán nem minősül irodalmi túlzásnak, ha azt mondom, a szoba elég vad képek árnyékfiguráival van tele... Az ember viszi magával mindenhova a paranoiáit... Nem igazán akarjuk még közel engedni magunkhoz ezt a zörejt, ahogy egy betegség tudatát sem akarjuk igazán bebocsátani elménkbe. A Kintnek is megvan a bentje...És hogy mi a legeslegmegrendítőbb mindebben? Hogy ennek a maréknyi drámának, a beváltott fenyegetéseknek és a momentumok esélytelenségeinek, vagyis magának a kiállításnak, és így ennek a cikknek is, simán lehetett volna az a címe, hogy Budapest Paradise.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.