„Kivágja az ősz szálakat a világ hajából” — kortárs magyar írók a tavaszról

1. „Mintha a világ minden varrótűje feltámadt volna, és szárnyasan és csőrében zöld cérnával röpdösne, és összeöltené a föld nyomorult rongyait. És egy hatalmas tüsszentés csiklandozná édes ujjaival a fák torkát. Vakító ingek vasárnapja. Az idő korsója tele a napsütés arany sörével. Szerszámait kirakja a fűre a tavasz, és fényesre köszörült szeleivel – megengedi kisasszony? – kivágja az ősz szálakat a világ hajából.”

A cikkünk címében is foglalt idézet Orbán Ottó Pohár című prózaversének része, mely a Csillagöv ciklusban jelent meg. Az iróniával amúgy módfelett közeli barátságot ápoló költőből a tavasz inkább az elragadtatott játékosságot csalogatta elő.

2. Darvasi László tárcanovellája (Tavasz a múzeumban) egy olyan korszakban játszódik, amikor az évről évre rövidülő tavasz végül teljesen eltűnik, és már csak múzeumokban mutogatják:

„Úgy képzelem, egyetlen hatalmas térből áll majd a tavasz múzeuma, csillogó üveglap választja majd a nézelődő közönséget a kiállítástól, amely voltaképpen laza, de egymásba kapcsolódó életképekből áll. Érdekes viaszbabák, élethű műanyagfák és hajladozó műanyagfüvek, hirtelenzöld virágok, édes otthonpillanatok, kórházi jelenetek és vad kerti munkálatok mutatják majd be, hogyan élt egykor, régen, az emberiség tavasszal. Lesz csodálkozás, ámulat és bámulás.

A gyerekek mutogatnak, az öregek könnyes szemekkel nosztalgiáznak. S hogy milyen képeket látnak? Például kardigános fiatal lány siet az utcán, kezében fonott kosár, a tekintetét úgynevezett „tavaszi tekintetnek" nevezi ezt a szakirodalom. Nyíltabb, érdeklődőbb, de még feszült pillantás, félig nyílt, enyhén duzzadt, a nyál ezüstjétől fénylő ajkak, kipirult arc, titok, vágy, kedvesség, hatalom, hát, ennyi minden biztosan építkezik az efféle tekintetben. Egy egyetemi ember bámul utána, roppant disznó rockplakát dúlta fel a lelkét. Ilyen a fű színe tavasszal, ilyen a rügy, ilyen a rigó hangja, a föld illata, így puhul meg a Tisza színe, s megy át fémes hidegből langyos sárgába. Ott haldoklik, egy klinikai ágyon egy bácsi, mert tavasszal többen haldoklanak.
Egy másik ágyon férfi és nő hever, egymást átölelve. Ez már nem kórház. Alattuk ugyanis nagybetűs értekezés a tavaszi szerelemről. Malomkerék kokárda alatt a hazafi, ilyenek voltunk a tavaszi választások alatt, ilyen szépek, fennköltek, lelkesek, satöbbi. Hátul, a Tisza hídjáról éppen hasast kíván ugrani egy tavaszi depressziós. Egy döbbent tekintetű férfi sárga papírt, a tavaszi gázszámlát silabizálja. Köztéri padok, finom állagú sár, furcsa fény, olyan fény, amelytől nagyobb lesz a világ. Vigyázat: a tél nagyobb, mint a tavasz, de a tavaszba több minden fér!”

3. Leginkább Vackor, a piszén pisze kölyökmackó szülőatyjaként ismert Kormos István, pedig a költői (és szerkesztői) életműve is jelentős. Kerek esztendő című versében minden hónap megkapta a maga versszakát, íme, a legaktuálisabb:

„Április! Esőt érlelő

Mindig felhőből bújsz elő!

Te is felhő vagy, csupa víz:

ázik rigó, fürj, fecske, csíz,

a rét s réten a kiscsikó –

Szeszélyedben nincs semmi jó.

Fejünkre zuhogsz záporozva,

aj, Április, tavasz bolondja!”

4. Esterházy Péter focirajongása közismert, amikor pedig a Termelési regénybe ezeket a sorokat írta a futballpályák melletti tavaszról, valószínűleg még maga is gyakran rúgta a bőrt.

„Az utolsó tavaszi mérkőzés bonyolult lett. „Még a szünetje is! az még csak igazán!” Pedig a tavasz olyan szép igénytelen volt! – „Tudja, barátom, például azok a szeles napok! Becsapós idő! Hogy a gombocskák mereven…!” A nap süt, szikrázik a világ, de a hőmérséklet még hűvöses, „fázik a derék”! És a nők… azok egyszerűen becsapódnak! A könnyű ingek, vásznak, simulós trikók előkerülnek a mélyekből, s ahogy állnak körben a pályán, véletlenszerű elszórásban, hogy földerítésük legyen az izgalom, vagy elszakadva a sok kedves, fogatlan nyugdíjastól a „túl” oldalon, a széltől lobogó szoknyák időnként („remegő periódusban”) a combokra feszülnek, és a két comb közt méretére nézve apró, lanyha ívű horpadás keletkezik a szoknyán; hogy azután följebb, ellenkezőleg, dombocska domboruljon, mely vonzza a tekintetet, mint méhet a méz (hogy stílszerűek maradjunk – E.). Nos: ez a tavasz.”

5. A nyelvészként és költőként is érdemdús Nádasdy Ádám Tavaszi szél című versében nosztalgia és megújulás feszül egymásnak, a szerelem évszakának hívására.

„Gondolunk régi szeretőkre, megkívánjuk
izzadó hátukat, s a szivacsot
kegyetlenül, egy csöppig kifacsarjuk.
Az öklünk azt mondja: ez a tavasz
már nem az övék. Rajta, emberek,
rövidnadrág, póló, napszemüveg!
Csak fölfogni ne kelljen, érteni
a gőzerőt, mely taszigál előre.”