Szacsvay László: "Már az elég nagy szerep, hogy egyáltalán itt vagyok"

Az elmúlt bő egy évben hatan hunytak el a Nemzet Színészei közül. Azt beszélik, Garas Dezső azt mondta a díjazásakor: „Na mi van, rákerültem a halálsorra?" Így felvetődik a kérdés: mennyire nyomasztja a színészeket ez a díj.

„Hát hogy a bánatba ne nyomasztana?! Ezt a díjat egy húszéves nem kaphatja meg. Ha jól számolom, negyvennégy év van mögöttem a pályán – bár nagyon rossz vagyok matekból, ezt is sokszor lenyilatkoztam már – ez a díj sajnos már összegzésül szolgál valakinek, aki már leélt egy életet. Szívet melengető nyugdíj-kiegészítés ez, amely nyugodt öregkort hivatott biztosítani, és amely biztosan elég arra, hogy tudjam rendezni a számláimat" – nyilatkozta az Origónak a színész.

Szacsvay arról is beszélt az interjúban, hogy a színészet tudathasadásos létmód, így nem véltetlen, hogy sokan alkoholhoz, vagy drogokhoz nyúlnak.

"A színész érzékeny ember, nem csak a pislákoló vagy lángoló exhibicionizmus működik benne. Van, aki ezt a helyén tudja kezelni, és van, aki belehal. Ennek a szakmának van egy „jó barátja", az alkohol, vagy ha külföldön körülnézünk, a drog. Sokszor nagyon nagy a nyomás, amit én is tapasztaltam, amikor egy-egy előadás nagyon sikeres volt. Lemegy a függöny, kialszanak a fények, aztán az ember kimegy az utcára, és kész a tudathasadás: az előbb még több százan ünnepeltek – most mi van? Most akkor ki vagyok én? Ezt le kell tudni csengetni. Van, akinek sikerül egy pohárral, van, akinek több kell. Nincs recept. És ha bukás van, és nincs az az érzés, amit szerettünk volna, ugyanez van."

A színész komoly betegségen esett át, amiből azonban sikerült kigyógyulnia. Kiderült, hogy rengeteg erőtartaléka van, amit a legnehezebb pillanatokban tud mozgósítani.

"Nem haltam meg, kijöttem a rákból. Ez már nagy ajándék a sorstól, ami átsegít a beletörődésen, és ad egy tartást: mégiscsak kellek valakinek, nem tudom, kinek. Így már azt is el tudom mondani, hogy minden erőmmel harcoltam, azzal a fizikummal, ami nekem van. Milyen erőim vannak nekem? Például képes voltam Szomorú vasárnapot játszani pelenkában, mert így lehetett megoldani. Ha az ember leáll, és nem használ segédeszközöket, nem lett volna Szomorú vasárnap, nem lett volna siker, és nem tudtam volna örömet szerezni talán egy-két embernek. Aztán – a baj nem jár egyedül – rögtön jött egy lágyéksérv és egy trombózis. Ezeket is túléltem. Ehhez képest mi egy jó szerep? Már az elég nagy szerep, hogy egyáltalán ott vagyok."