Hétéves kora óta ő a világ egyik legnagyobb vallási vezetője

Mikor megérkezem a hűvös pályaudvarra, a vonatból kiszállva a tuk-tuk vezetők zsíros zsákmány reményében azonnal megrohamoznak. Nem tudják még, hogy rutinos utazóval van dolguk, akiből egy rúpiával sem fognak többet kihúzni, mint amennyibe az út valóban kerül. Miután az egyikükkel nagy nehezen megegyezem az elfogadható vitelárban, elindulunk a kolostor felé.

Őszentsége személyes kolostora

A zsúfolt, hangos városközponttól 12 km-re található Szakja centrum, ahová igyekszem, nemcsak Őszentsége Szakja Trizin személyes kolostora, de ez a fő központja a buddhizmus ősi szakja ágának is. Azok, akik érdeklődéssel fordulnak Tibet kultúrája felé, a szakjapát a négy buddhista hagyomány egyikeként ismerik, aminek képviselői a XI. századtól kezdődően olyan titkos vallási hagyományok birtokosai és őrzői, amelyeket részben csak ez a vonal gyakorol. Az audiencia délelőtt 10-12 óráig tart, és én, mint a többi zarándok, bízom abban, hogy Őszentsége a kolostorban tartózkodik.

Kopaszra nyírt kínai nő az oka mindennek

A szakja központ, ahová halkan benyitok, mára egy több mint 200 szerzetest számláló virágzó közösségé nőtte ki magát. A legtöbben Tibetből, Indiából, Nepálból, Bhutánból illetve más szomszédos régiókból érkeztek, a diákok nagy része pedig árva vagy nagyon szegény családok sarja. Én magam különös véletlen folytán hallottam először Szakja Trizinről és a tanításairól, ugyanis két évvel mostani látogatásom előtt, egy Delhiből délre tartó 36 órás vonatúton a dehraduni kolostor apácáinak főnővére, Hao Wang volt az útitársam. Ez, a hagyomány szerint teljesen kopaszra nyírt, mosolygós, narancssárga papi ruhát viselő kínai nő mesélt először a szakjapákról, illetve arról, hogy a mostani Szakja Trizin milyen isteninek vélt körülmények között látta meg a napvilágot a Dél-Tibeti Cedongban 1945-ben.

Akkor, ott a vonaton Hao a kezembe nyomott egy, a tanítások esszenciáját tartalmazó kis könyvet, és a lelkemre kötötte, ha legközelebb Indiában járok, feltétlenül látogassam meg Őszentségét saját otthonában. Halkan végigmegyek a dísztelen, fehérre meszelt folyosón, ahol legalább húsz ember vár a padokon és a padlóra terített gazdagon szőtt szőnyegen ülve arra, hogy velem együtt bebocsátást nyerjen Őszentségéhez. Tibeti zarándokok, akik heteket gyalogoltak, abban a reményben, hogy láthatják a szakja kolostor vezetőjét. Némán megállok egy sarokban, és a meztelen lábú, napcserezett nők és férfiak csendes áhítatát figyelem, némelyik kisgyermeket tart az ölében.

A bebocsátás

Őszentségéhez egy órányi várakozás után hívnak be. A tágas, narancs posztóval díszített világos szoba közepén vörös ruhájában, egyenes derékkal ott ül Szakja Trizin gondolataiba merülve. Megtorpanok, majd a síri csendben összetett kézzel mélyen meghajolok, és közben azon tanakodom, hogy vajon állnom kell-e Őszentsége előtt, vagy le kell majd, hogy üljek. Szakja Trizin rám néz, egy pillanatig vár, aztán összeérinti a tenyereit, enyhén bólint, majd int, hogy jöjjek közelebb. Felé lépek, és az ősi hagyomány szerint átnyújtom neki a katát, a selyemből készült hófehér sálat, amelyet a hithű buddhisták tiszteletük és köszönetük jeleként, felajánlásképpen adnak szellemi vezetőjüknek.

Nem biztos, hogy illik bámulni Őszentségét

Őszentsége átveszi a sálat, szakértő mozdulatokkal a nyakam köré tekeri, majd egyszerű trónja elé mutat, hogy foglaljak helyet vele szemben. Még mindig nem szól egy szót sem, csak barátságosan, de alaposan szemügyre vesz. Legalább fél órán keresztül ülünk némán mosolyogva egymással szemben. Néha rövidet bólint, mint aki valamit konstatál, de hozzám nem szól. Nem vagyok biztos benne, hogy illik-e bámulni Őszentségét olyan nyíltan, ahogy én teszem, de állom pillantását, nézem kerek arcát, finom metszésű szemeit, és önkéntelenül is arra a hatalmas tudásra gondolok, ami emögött a fürkésző szempár mögött halmozódott fel.

A Haoval való találkozás után kezdtem el foglalkozni a buddhizmussal, s bár nem vagyok semelyik vallás elvakult követője, szkeptikus gondolkodásmódhoz ennek a hitnek a létezés értelméről, a kitűzött célokról, és a karmáról szóló tanai állnak a legközelebb. Szakja Trizin végül megtöri a csendet, és megkérdezi honnan jöttem. „Magyarországról” - felelem. Elismerően bólint, és hozzáteszi, nem egyszer tartott már ott előadást a hazai követőknek. Gyönyörű ország, szerencsés az, aki oda születik.

„Tudja, abban az időben nagyon feszült volt a hangulat Tibetben” - néz rám Szakja Trizin egyenesen. „Az emberek nem beszéltek másról, csak a Khampákról és a kínaiakról, a kínaiakról és a Khampákról. A vallási vezetők többször is jóslatot kértek, amik egybehangzóan állították: Tibet el fog veszni, és borzalmas eseményeknek lesz majd tanúja a világ, de akkor még mindig nem akartuk a legrosszabbat elhinni. Aztán egy napon az indiai rádió bemondta, hogy Lhászában harcok törtek ki, és Őszentsége a Dalai Láma délkelet felé menekült. Ekkor vált mindenki számára világossá, hogy Tibet valóban elveszett. A Szakjából képtelenség volt elindulni, mert addigra már mindenütt kínai kémek működtek, így közzé tettem, hogy újabb elvonulásra készülök a kolostor közelében lévő remetebarlangba. Ott találkoztam a nővéremmel és nagynénémmel, majd indultunk tovább az éjszaka folyamán. A határhoz öt nap alatt biztonságosan megérkeztünk, csapatunk mindössze nyolc főből állt. A sietős távozásunknak, valamint a tragikus körülményeknek köszönhetően az évszázadok alatt összegyűjtött tibeti szent ereklyékből, amely a Szakjában a tulajdonunkban voltak, semmit sem tudtunk magunkkal menekíteni.”

A vallási vezető tinédzserkora sem volt mindennapi

Indiában aztán Szakja Trizin tovább folytatta vallási, logikai és filozófiai tanulmányait, később pedig irodalom, nyelvtan, számtan és angol órákat is vett. Huszonkét éves korában már négyszáz szerzetes és száz gyakorló buddhista előtt tartott előadást, majd a következő év elején megalapította a Szakja Rehabilitációs települést, kilencszáz Szakjából érkezett menekült számára. 1974 őszén indult el az első nyugati látogatására, négy hónap alatt bejárta Svájcot, Angliát, Kanadát, az Egyesült Államokat valamint Japánt, ahol vallási tanításokat adott, és tibeti menekültekkel, valamint nyugati buddhistákkal találkozott. 1986-ban hazánkba is eljutott, ahol létrehozta a magyar szakjapa közösséget, amely mára hivatalosan bejegyzett egyházként működik. Ezt követően még két újabb látogatást tett Magyarországon, több száz embernek tartott tanításokat, beavatásokat. Jelenléte nagymértékben elősegítette a magyarországi buddhizmus fejlődését.

Szakja Trizin fogadó szobájában ülve, ahol a kettőnk meghitt beszélgetését csak a zarándokok kinti motoszkálás zavarja meg, veszem a bátorságot, és megkérdezem azt, ami a Haoval való találkozás óta foglalkoztatott: „Miért kell a mai embernek a buddhizmus tanaival megismerkednie, milyen előnye származik belőle?” Őszentsége megmosolyogja kérdésemet, és csak röviden válaszol: „Tudja a mi tanításunk szerint nincs olyan lény, aki valamikor ne lett volna családtagunk, vagy egy szerettünk, tekintettel arra, hogy kezdet nélküli idők óta újra, meg újra megszületünk a világi létezésben. Érti most már? – kérdezi szelíden – „Általánosságban véve, a legkisebb rovar és a legintelligensebb ember is megegyezik abban, hogy boldogok akarnak lenni, és el akarják kerülni a szenvedést. Az emberi lények többsége nem tudja, hogy mi a szenvedés, vagy boldogság oka, de a buddhizmus tanaiban és gyakorlataiban, higgyen nekem, meg fogja találni a válaszokat ezekre a kérdésekre.”

A buddhizmus legújabb követője

Szakja Trizin egy órás beszélgetés után újra csendes lesz. Megértem, a személyes audienciának vége. Különös áhitatban halkan felállok, kezeimet összeteszem, mélyen meghajolok, és anélkül, hogy megfordulnék, kihátrálok a szobából. A kolostorhoz tartozó buddhista iskolában a tanítványok már óráikra készülnek. Tisztelettel nézek rájuk, hisz bárhol is tanulják, vagy ápolják a szakja gyakorlatokat, Ázsiától Európáig, Amerikától Ausztráliáig, azok, akik ezzel foglalkoznak, egy mindmáig élő hagyomány őrzői, amit a kínaiknak véres erőfeszítés árán sem sikerült kiíratniuk. Előveszem a Haotól kapott tanításokat tartalmazó füzetet, leülök csendben a padokon ugráló makákók közé, és a Szakja Trizinnel való beszélgetés után - most már teljesen másképpen - olvasni kezdem a jól ismert gondolatokat.