A Muse alatt értettem meg, mi az a tömegpánik

2016.08.15.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Már Sigur Rós előtt lehetett sejteni, hogy a Nagyszínpad tömege nem az izlandi elszállós postrockbanda kedvéért igyekszik annyira odatuszkolni magát az első sorba, és lóbálják a Muse-os pólójukban a Matt Bellamy képével díszített párnájukat. A szombat este tehát egyértelműen a Muse miatt volt érdekes a Sziget népének, ahonnan végül ellentmondásos érzésekkel távoztunk.

Egy gyors pisilés, egy fröccs és lötyögés valamelyik sátorban, majd indulás a Nagyszínpadhoz, mert mi akkor még mit sem sejtve akartunk is látni valamit a Muse-ból. Aztán persze ember tervez, Isten végez, és még el sem kezdődött a koncert, amikor a színpad bal oldalának szélén ácsorogva kiderült, hogy már nem is annyira a szélén vagyunk, ahonnan szabad akaratból aligha tudnánk mozogni, és abszolút a tömeg sodrása az, ami rendelkezik felettünk.

Amikor jelezte a bajtársnőm, hogy innen most azonnal ki, különben pánikroham lesz a vége, már elkezdődött a zúzás, ami állítólag a Psychóval indult, mi viszont mindeközben azzal voltunk elfoglalva, hogy épkézláb kikeveredjünk a tömegből. Itt szeretném megjegyezni, hogy tessék kicsit együttműködőbb lenni, és

a kifelé távozni szándékozó illetőt ne egy oldalba könyököléssel tegyük helyre, csak mert úgy adódott, hogy épp ott kell elmennie előttük.

Ezzel telt tehát számomra a Muse első 20 perce, a következő 70 pedig a szélére szorulva, egy italsátor mellett, ahol bár csökkenni látszott az egy négyzetméterre jutó emberek aránya, a teljes koncertélmény mégis elmaradt.

Mert bár még így is lehetett volna élvezni valamennyire, a hangszerelésnek hála mégis bukott az egész.

Aláírom, hogy a teljes értékű élményhez valószínűleg nem az egyik italos sátor mellett kellett volna álldogálni, ám mivel jobb híján csak ott jutott hely, Matt Bellamy hangjából vajmi kevés jött át. (Szerencsére néhány mellénk szegődött holland megpróbálta beleélni magát a szerepébe, így hát maradtak ők és a gitárszólók.)

Ami viszont mindenképp említésre kell, hogy kerüljön, az az Uprising, a tömeg közé bedobott hatalmas lufik, a levegőbe lőtt konfettizápor, a két szám közötti dzsemmelés, a közönségénekeltetés, a vizuális effekt, amiből szintén nem sok jutott a hátsó sorba, és végül a befejezés a Knights of Cydoniával. Az igazi koncertélmény elmaradt, dalszöveg híján mindenki más hangját hallhattam, csak Bellamyét nem, ennek ellenére mégsem érzem, hogy mindez a zenekar hibája lett volna. Ami a végén maradt, az a hollandok kiabálása, a gitárszólók, meg az oldalamba fúródott könyök helye.