A legfélelmetesebb szörny a fejedben születik – kritikánk az AZ című filmről

Stephen King 1986-ban, Az címmel megjelent regénye sok szempontból a horrorkirály (aki persze nem csak horrorkönyveket írt) egyik fő művének tekinthető. Ez a kötete rendelkezik az egyik legnagyobb rajongótáborral, az évek-évtizedek alatt igazi kultusza alakult ki, a tömegkultúrába számos motívuma szivárgott át, és úgy egyáltalán: a vaskos, kétkötetes regény felvonultatja King szinte összes jellemző mániáját a tipikus amerikai kisvárostól az író alteregón át a gyerekkori baráti csapatok örökre szóló kötelékeinek ecseteléséig. Nem véletlen, hogy ezt az amúgy mérete okán meglehetősen nehezen adaptálható alapanyagot (a cselekményéből kitelne simán egy egész évadnyi sorozat) már kétszer is filmre vitték. Először 1990-ben, egy kétrészes tévéfilm formájában, amelyben Tim Curry játszotta a gyilkos bohóc Krajcárost, és ami annak ellenére lett meglehetősen közkedvelt, hogy mai szemmel bántóan sutának tűnik, és a tévés formátuma miatt az igazán explicit szörnyűségeket ki is hagyták belőle.

Abban ugyanis párhuzamosan fut két idősík: az egyikben a gyerekkorú szereplők először szembesülnek és szállnak szembe a városuk mélyén feltámadó gonosszal, a másikban pedig 27 évvel később, felnőttként térnek vissza a gyerekkoruk helyszínére, hogy immár végleg leszámoljanak Azzal. A könyvben ez a két sík folyamatosan egymásra reflektál, sokszor az adja ki egy jelenidejű esemény hatását, hogy közben megtudjuk annak múltbeli hátterét, az információt és rajta keresztül a feszültséget is két oldalról adagolja a szerző - szóval egy nagyon kitalált szerkezetben épül nagyon egybe a gyerekkor és a felnőttkor sztorija.

Ezzel szemben a filmverzió(k)ban úgy döntöttek az alkotók, hogy ketté szedik az idősíkokat: a most mozikban futó első rész a gyerekkori történetet, a második pedig majd a felnőtt szereplők kalandjait meséli el. Ez a kockázatos döntés pedig működik a filmben, sőt a látott első rész legnagyobb erényét épp a gyerekszereplők, és az ő világuk ábrázolása adja.

Persze horrorfilmként is megállja a helyét, épp eléggé ijesztő és félelmetes, de ezen a téren nem emelkedne egy erős átlag fölé, pláne nem válna különleges darabbá. Ami különlegessé teszi, az egy egészen egyedi felnövéstörténet, ami történetesen egy horrorhelyzetben következik be. Gyerekkoraink legszebb nyarai elevenedne meg a filmbeli Lúzerek Klubja patakparti játékai, poénkodásai és első szerelmei láttán - miközben nekik a filmben aztán életük legszörnyűbb napjait kell átélniük, és kényszerűen, idő előtt felnőniük a gyilkos bohóccal történő szembesülés révén.

Mint az a filmben is megmutatkozik, valójában egy olyan ősi, eleve gonosz entitás (maga A Horror?), aki mindenkit abban az alakban terrorizál, amitől az illető leginkább fél. Ily módon a szörny a saját félelmeinket fordítja ellenünk, azokból táplálkozik, sőt születik: igazából mi teremtjük meg, ettől pedig minden másnál félelmetesebb lesz. Mi pedig igazából szeretünk félni a nézőtéren, hisz ott biztonságban félhetünk, sőt a félelmeinkkel való szembenézés még felszabadítólag is hat - miként a kissrácokra is a filmbeli csatornák mélyén. Ha pedig egy film ezt képes ilyen csavarosan, és ilyen színvonalon megvalósítani, az kombinálva Stephen King regényének kultuszával a világ legsikeresebb horrorfilmjét eredményezi.