Tordai Teri: A mozivászontól a színházhoz vezető útig

Balett-táncosnak és tanárnak készült, hogyan kanyarodott mégis a színművészet felé?

Debrecenben születtem, de Egerben nőttem fel, és az '50-es években ugyan az egész ország egyre és egyre modernebbé vált, én úgy éreztem, hogy szűk számomra ez a hely. Akkor még nem tudtam, hogy mit is akarok az élettől, csak azt éreztem: szárnyalni szeretnék. Ebben az időszakban érkezett az NDK-ból egy balett-tanárnő, Gréti néni, aki balettozni tanította a kislányokat. Én akkoriban úsztam, hiszen Eger egy igazi úszóváros volt, de úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom magam a balett világában. Már másfél éve jártam Gréti néni óráira, amikor tehetségkutatók érkeztek Pestről, akik meghallgatást tartottak. Anyukámnak nem is szóltam az egészről, titokban tartottam, hogy mire készülök. Elmentem a meghallgatásra, és ugyan kiválasztottak, de amikor alaposabban szemügyre vettek, azt mondták, hogy klasszikus balettre sajnos nem leszek alkalmas, mert hamarosan hirtelen meg fogok nőni. Ezt akkor furcsálltam, hiszen az egész családom alacsony növésű volt, de nem volt mit tenni.

Mondanom sem kell, ekkoriban még nem volt Egerben színház, sőt, egyáltalán nem volt téma maga a színház vagy a színházba járás sem – egyszerűen erős volt a képzelőerőm, a fantáziám... Az általános iskola után Pestre kerültem tanítóképző kollégiumba. Egy alkalommal behívták édesanyámat, és megkérdezték tőle, hogy miért nem megyek színésznőnek – ők már akkor látták a tehetséget bennem. Édesanyám erre azt felelte, először le kell érettségizni. Beiratkoztam művészi tornára Sári nénihez, aki később a második anyukám lett. Sokat gyakoroltunk, mígnem 18 éves koromra magyar bajnoknő lettem. Aztán Weimarból eljött az ottani operaház balettmestere, Sári néni pedig kiválasztott két lányt, akiket ajánlott az akkor induló weimari modern balettre. Én voltam az egyik. Felvételiztem a Színműre is, elsőre felvettek, és 20 éves koromban pedig már dobbantottam az Esős vasárnappal.

A balett és a művészi torna a színészkedés miatt tűnt el az életéből?

Igen, a balettot és a művészi tornát abbahagytam, mert nem értem rá, de rengeteg hasznát vettem a színészi pályán és végül valóban magasabb lettem, mint az átlag, így nem csak a dekoratív szép női szerepeket tudtam eljátszani. Mi voltunk a Színmű első híres osztálya. Béres Ilona, Polonyi Gyöngyi, Halász Jutka, Szegedi Erika, Dobos Ildikó,és én. Abban az időben rengeteg nívódíjat kaptunk és soha senki nem volt a másikra féltékeny. Zseniális tanárunk Pártos Géza volt, aki Tolnai Klárinak és Psota Irénnek is az egyik kedvenc rendezője volt. Nagyon nagy színészekkel dolgozhattunk együtt, például Ajtay Andorral, Darvas Ivánnal, Garas Dezsővel vagy éppen Latinovits Zoltánnal.

Külföldön is berobbant a karrierje, aminek itthon nem igazán örültek. Ezt hogyan élte meg?

Itthon sikeres voltam, a Nemzeti Színház tagja, 23 évesen olyan darabokban játszhattam, amiről más álmodni sem mert. Az egyik nyáron idejött egy osztrák filmrendező, meghallgatást tartott és kiválasztott engem egy szerepre. Mivel éppen nyáron forgatták a filmet, úgy voltam vele, hogy ráérek és jól jön majd egy kis plusz pénz. Elvállaltam ugyan, annak ellenére, hogy akkoriban – a generációnkból adódóan – nem beszéltem semmilyen más nyelven. A Balaton-felvidéken forgattunk, kaptam egy remek szinkronhangot.

Azt hitték, beképzelt vagyok, majdnem meg is büntettek emiatt, úgy kellett kimagyaráznom, hogy elfelejtettem, hogyan is kell németül köszönni... A film később díjat nyert, így az osztrák rendező visszajött Magyarországra és még további két filmet forgatott velem: a Hungarofilmen és a Koncertirodán keresztül kaptam egy hároméves szerződést, emiatt pedig fizetés nélküli szabadságra mentem a Nemzeti Színháztól.

A hároméves szerződésem lejártával ismét jelentkeztem a Nemzetinél, de már nem vettek vissza. Ez rettenetesen fájt. Pécsre mentem dolgozni, majd később, amikor visszakerültem Pestre, a Várszínházban kezdtem játszani. Ekkor született meg a lányom is.

Közben Amerikába is hívták...

Igen, Amerikából is kaptam szerződést, amiben az állt, hogy öt évig nem jöhetek haza annak érdekében, hogy stílusban teljesen olyan legyek, mint az amerikaiak. Szalondámát kerestek, amiről most így, idős koromra úgy érzem, ez a karakter bennem van. Akkor ugyan még nem volt szó meetoo- ról,

Én kerek perec megmondtam, hogy ezt nem vállalom. Fogtam itthon a szerelmem kezét, ez hatalmas erőt adott nekem. A külföldi forgatásokra így mindig csak kiutaztam, a sikert már nem tudtam odakint learatni. 30 éves koromra befejeztem az egészet és hazajöttem. A hazai kritikusok negatív hangvétele fiatalon nagyon fájt: ugyan soha nem kértem azt a szeretetet, amit kint megkaptam, de hogy itthon még kicsit belém is rúgnak, az nem esett jól. Az idő azonban engem igazolt: 20 éves koromtól dolgozom és 75 éves voltam, amikor megkaptam a Kossuth-díjat. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember bebizonyítsa, jól választott, jól csinálta, amit csinált és megérdemli a sikert. Így ez a díj ezért különösen jólesett.

Azóta kiderült, kinek nem tetszett, hogy vissza szeretne menni a Nemzetibe?

Akkoriban nem is igazán tudtuk, hogy mi az a III/III. Egyes embereket felkértek arra, hogy jó lenne, ha közvetítenének. Én ezt akkor egy igen vicces felszólításnak vettem, nem is tudtam, hogy pontosan miről van szó. Utólag hallottam, hogy nagyon használható ember lettem volna e tekintetben: sokat jártam külföldre, talán, ha kiviszek egy levelet vagy kisrádiót, elmondom, hogy miket beszélnek a külföldi újságírók, visszakerülök a Nemzetihez, vagy már akkor megkapom a Kossuth-díjat. Mindenkinek a személyes döntése volt, hogy mit vállal.

Mert ha bármit csináltam volna, például lopok, hazudok, akkor azt tudják mondani, hogy akkor nem buksz le, ha aláírod... 76 évesen már mondhatom, néha a pofonokat is csendben tűrni kell, nem feladni. Ehhez a pályához is sok türelem kell.

A '80-as évektől már inkább csak a színház... Tudatos váltás volt a filmvászonról a színpad felé az út?

Ezt az élet hozta. Persze én mindig is több színházat szerettem volna. Talán furcsán hangzik, de pozitívan gondolkozom, és azt hiszem, utol fog érni még engem is egy olyan szerep, mint amit Darvas Lili játszott a Makk Károly által rendezett Szerelem című filmben. Ezek az időskori szerepek hiányoznak.

A lánya is színésznő, játszottak is már közös darabban. Ki izgult jobban a másikért?

Nem izgultunk. Az első darabunk a Warrenné mestersége volt Veszprémben. Óriási siker volt, el is felejtettük, hogy anya és lánya vagyunk. Most pedig Pataki Éva átírta nekünk az egyik regényét, így a Nőből is megárt... című darabot játsszuk együtt. Ő játssza a színesebbet, én meg a mamát, aki össze-vissza „hogyhívjákol”. Jó vele játszani.

Éppen a Zserbótangóban is láthatjuk az Újszínház színpadán, amiben a leírás szerint a hétköznapi gondok, örömök és a szeretet hiánya, annak örökös keresése körül zajlanak az események. Miért ajánlaná ezt az előadást?

Három főszereplős a darab. Esztergályos Cecília, Bordán Irén és jómagam játszunk benne. Cili egy operett rimadonna, én egy drámaibb színésznő vagyok a darabban, de fontos, hogy mindketten elszegényedett nyugdíjasok vagyunk. Még a nyugdíjas színészotthonba sem jutottunk be, ezért időlegesen, nem tudjuk, meddig, béreltünk egy szobát. Cili volt vele megbízva, és enyhén szólva – mert nincs sok pénzünk – egy borzasztó szobában kerülünk össze. Mivel a kényszer így hozott össze minket, elkezdünk egymásnak olyan dolgokat elárulni, amiket nem is tudtunk a másikról. Van ebben szerelem, lelkesedés, van vélemény a pályáról, sikerek. Valóságosan reagálunk egymásra, az álszent udvariaskodás megszűnik...

Idén megkapta a Kossuth-díjat. Mi lehet még szakmai cél?

Erőt adott a Kossuth-díj, jó volt tudatosítani, hogy odafigyelnek rám. Amikor ennyi év munkája után megkaptam, amit a legnagyobb kitüntetésnek tartok, megköszöntem a jóistennek, a szüleimnek és a tanáromnak. Addig szeretnék még tovább színészkedni, amíg ezt aggyal és fizikummal bírom. Valamennyi szerep jó sok szöveget igényel, és ezt úgy fogom fel, mint egy agyi tréninget. A fizikumomért is teszek. Felfedeztem idősebbeknek való olyan jógát, ami nem ugrál zeneszóra, sokkal inkább a nyakam, a derekam, a hátam, a lábam karbantartása. Sokat sétálok a kutyámmal is. Abból, hogy 75 éves koromban kaptam meg ezt a díjat, azt tanulhatják meg a fiatalok, hogy nem hiába dolgoznak, mindig várhatnak érte valamit. Ne hagyják abba, bármi történik, mert a sok munkának igenis megvan az eredménye.

A díj boldoggá tett és hosszú távra adott erőt.