Döbbenetes beszámoló: egy magyar lány története a koronavírus idején New Yorkból

Eszter a TV2 #maradjotthon című hétfőn induló napi doku-reality műsorának egyik szereplője. A műsor bemutatja, miként élnek az emberek a karanténban. A new yorki magyar lány a Life.hu-nak őszintén mesélt az általa megélt sikerekről, majd zuhanásról. A köddé vált álmai ellenére életfelfogása pozitív, mint mondja, bár senki nem tudja, mikor tud majd lakbért fizetni, visszamenni dolgozni, élni a megszokott életét, mégis reménykedik abban, hogy előbb-utóbb mindenki felfogja: most a bajban egymás felé kell fordulni.

Tóth Eszter 8 évvel ezelőtt kapta meg az amerikai zöldkártyáját. Fél év alatt felszámolta az akkori életét Budapesten, először Floridába, majd Los Angelesbe költözött. Akkoriban filmforgalmazásban dolgozott, de gyorsan eltávolodott a szakmájától. Egész életében az volt az álma, hogy New Yorkban éljen. Amikor úgy érezte, mindent elért Kaliforniában, másfél évvel ezelőtt összepakolt és átköltözött a Nagy Almába.

"Szerencsés voltam, mert egyetlen hónap alatt találtam munkát Manhattanben, egy hotelben. Végre megtaláltam a tökéletes munkát, lettek barátaim és kezdtem igazán otthon érezni magam a nyüzsgő forgatagban." - kezdte Eszter, aki éppen Floridában vészeli át a járvány okozta időszakot, családja társaságában.

Március 13. körül kapták a hírt, hogy le fogják zárni a várost. A Broadway-t utoljára 9/11 után, mindössze két napra zárták be, most ezzel kezdték az intézkedéseket, majd ezt követték a hotelek. "Amikor megtudtuk, hogy Las Vegasban az MGM bezárt, tudtuk, hogy hamarosan mi következünk. Ideiglenesen mondtak fel a hotel személyzetének, de visszavárnak minket, ha kinyithat majd a szálloda. Fizetést nem kapunk, bár akinek a koronavírus miatt zárt be a munkahelye, jelentkezhet segélyre. Március 16. óta próbálok munkanélküliként regisztrálni, de esélytelen. A telefont már fel sem veszik, a honlap bedőlt. Nagyjából kétszázezren jelentkeznének telefonon és ugyanannyian online. Napi 5 órán át klikkelek, de nem tudok bejelentkezni. Félretett pénzem nem volt, lakbért kéne fizetni. Amikor beütött a pánik, elmenekültem New Yorkból apukámhoz és nagymamámhoz Floridába, hogy itt várjam ki, amíg a helyzet lecsillapodik és amint lehetséges, visszatérhessek. Nagyon nem szerettem volna egyedül maradni, mert féltem a depressziótól." - mesélte Eszter.

Amerikában még mindig vannak olyan államok, mint például Texas, ahol el sem kezdtek a vírussal foglalkozni, semmit sem zártak le. "Már rég mindent le kellett volna zárni New Yorkban is, de a gazdaság kiesése miatt sokáig nem történt semmi. A politikai kommunikációban látszik, hogy nincs felelősségvállalás, nincsenek ígéretek, hárítás, és feltételezhetően a számok takargatása zajlik. Itt sem lehet tesztelni koronavírusra magunkat. Ha a tüneteket érezzük, akkor sem fogadnak, csak ha napokig lázas az ember és már alig tud lélegezni. Mindenkinek azt mondják, ha érzi valaki magán a tüneteket, vonuljon önkéntes karanténba."

Esztertől megtudtuk, hogy már annyira a mindennapjaik része a koronavírus, hogy aki amúgy nem beteg, már az is betegnek érzi magát. "New Yorkban ezekben a hetekben elkezdtek megváltozni az emberek. Amíg Los Angelesben mindenki az autójában él és nem használnak tömegközlekedést, addig New York arról szól, hogy mindenki vállvetve áll a metrókon, kultúra kultúra hátán található. Ez a mozgatórugója a városnak. Amikor komolyabbá vált a helyzet, és mondjuk csak megköszörülte valaki a torkát, undorral nézték és arrébb ültek az emberek. Ingerültek lettek és féltek, teljesen össze voltak zavarodva. Ahelyett, hogy összetartanának és betartanák az otthonmaradás kérését, az utcán befordulva mászkálnak az emberek. Zombi videojátékként élnek a járókelők, mindenki mindenkit gyanúsnak tart.

A beszámolóból kiderül, hogy nem fegyelmezettek az amerikaiak sem. Pánikba esnek és felvásárolják a boltokat. Mivel a tavasz New Yorkba is beütött és a parkok nincsenek bezárva, így tömegével mennek sétálni az emberek. "3 napig mindenki kibírja, aztán jön az "én miért ne". Felteszik az emberek a képeket a közösségi oldalaikra, hogy milyen menő a maszk, találkoznak a barátokkal, igaz, bizonygatják, tartották a 2 métert. Sokan még most sem értik meg, elég egyetlen köhögés és ott a baj. Szerintem így sokkal tovább fog tolódni a vírushelyzet, mint ha mindenki megértené, miért kéne otthon maradnia. Amíg nem egy közeli ismerőssel, vagy családtagjával történik a megbetegedés, illetve a halál, nem veszi senki komolyan."

Bár az emberek még mindig kimászkálnak, Eszter azt is elmondta, a boltok zárva vannak, így a belvárosban minden üres, ami nagyon életidegen New Yorkban. "Olyan, mint ha egy kis faluban lennénk. Mivel még nem büntetik a kijárást, így az emberek kint vannak az utcán. Kocsi jóval kevesebb van, de ugyan úgy futnak, sétálnak, edzenek. Éjszakánként lehet észrevenni nagy különbséget, hiszen csend van. Nem lehet bárokba és éttermekbe járni, de nappal folyik az élet, még így is, hogy meg vannak az emberek ijedve. Tömegközlekedés is megy, hiszen többen még mindig járnak dolgozni."

"Egy ilyen veszélyhelyzet folyamán is kilyukadunk a nemzetek elleni rasszizmusra. A hotelben, ahol dolgoztam, a vendégek és a személyzet is sokkal inkább megijedt, ha ázsiai turisták érkeztek. Volt, hogy egy ázsiai turista tüsszentett, mindenki összerezzent, pedig mint tudjuk, bárki lehet beteg."

A TV2 #maradjotthon című műsorából kiderül, Eszter a koronavírus tüneteit elkezdte magán felfedezni, bár az internetes öndiagnosztika komoly dilemmát okozott számára. Nem akart egyedül maradni New Yorkban, így Floridába utazott az ott élő családtagjaihoz. Amikor megérkezett a délkeleti államba, megegyezett a családjával, hogy a repülés miatt karanténba vonul. "Eltelt 3 nap, semmi bajom nem volt, ezért nehéz is volt tartani magam a karanténhoz. Majd pár napra rá, mikor elkezdtem felfedezni magamon a tüneteket, nagyon megijedtem. Ismerek olyat, akiknek 9 napja annyira magas láza van, hogy naponta öt darab lázcsillapító sem viszi le, de velem egykorú fiatalt is tudok, aki lélegeztetőgépen van."

Amikor tüneteket érzett magán Eszter, először nem merte elmondani senkinek, majd annyira nyomasztotta a helyzet, idővel mindenkivel beszélni akart erről. "Óriási félreértés, hogy ez csak az idősekre vonatkozó betegség, a fiatalok is vírushordozók. Olyan kérdések merültek fel a fejemben, ha bennem is lappang a vírus, nagymamámat is megfertőzhettem, megbetegíthettem a repülőn ötven embert, vajon mióta lehetek beteg, hol kaphattam el? Írtam ismerőseimnek, akikkel az utolsó napokban New Yorkban voltam, hogy tüneteket érzek. A lelkiismeretem azt súgta, inkább szóljak, jobb mindent megelőzni, senkinek ne legyen ebből komolyabb baja. Aztán ki kellett találni, miként tudom egy fedél alatt a családdal elkülönítenem magam tőlük. Minden reggel megkérdezem a mamát, hogy jól van-e, nincs-e láza."

"Mi hetekkel előbbre vagyunk a vírushelyzetben. Sajnos már több olyan közeli ismerősöm van, akinek meghaltak rokonai. Annyira együtt tudunk lenni a közösségi médián minden nap, belelátva egymás életébe, most tényleg össze tudnánk fogni egymásért, hogy maradjunk otthon, ezzel segítsünk. Egymásért, a családért, az országért felelősségvállalással kell lennünk, hogy mielőbb kilábaljunk a bajból, hiszen egy ember akár négyszáz embert is meg tud betegíteni. Vajon mikor lesz megint olyan alkalmunk, hogy ennyi időt eltöltsünk otthon. Mindig az idő miatt sírunk, hogy semmire sincs. Most van, mégis kint akarunk lenni, mászkálni, csak azért is. Megpróbálom kihozni a helyzetemből a legjobbat. Fantasztikus ingyenes online kurzusok vannak, rengeteg könyvet el szeretnék olvasni. Pánikba is lehet esni, 15 órán át olvasni a híreket, vagy hasznosan tölteni az időt, ez a saját döntésünk. Senki nem tudja, mikor tud majd lakbért fizetni, visszamenni dolgozni, élni a megszokott életét, ebben a helyzetben együtt vagyunk és abban reménykedem, hogy ezt előbb-utóbb mindenki felfogja és egymás felé fordulunk."