A sztárparádé megvan, de méltó-e Agatha Christie-hez? Megnéztük az új Halál a Níluson-filmet

A Halál a Níluson vitán felül Agatha Christie egyik legjobb és pláne legnépszerűbb művének számít – és nemcsak a könyvolvasók, de a filmnézők körében is. Hiszen ebből az egzotikus környezetben játszódó gyilkossági történetből 1978-ban készült már emlékezetes mozis feldolgozás Peter Ustinov főszereplésével és komplett sztárparádéval a gyanúsítottak körében. Később a tévés Poirot-sorozatban is megkapta a maga epizódját, többek között az akkor még pályakezdő Emily Blunt és persze David Suchet közreműködésével.

Az utóbbi néhány évben pedig a jeles brit rendező-színész, Kenneth Branagh kezdett bele Agatha Christie műveinek feldolgozásába, egy Poirot-ra épített mozis univerzum létrehozásának nem titkolt céljával, a bajszos nyomozó szerepében pedig saját magával. Ennek első állomását jelentette a 2017-es Gyilkosság az Orient expresszen, amit az eredeti tervek szerint két-három évvel követett volna ez a film, csak aztán közbeszólt a világjárvány, és csak most ülhetünk fel arra a bizonyos kirándulóhajóra, ami a Níluson halad a maga úri társaságával, és amelynek a fedélzetén egy titokzatos gyilkosság történik.

Az új filmváltozat érintetlenül hagyta a regény sztorijának fő szálát, a bűnügy és a nyomozás fordulatait. Így nem fog nagy meglepetésekkel szolgálni a könyvet, illetve a korábbi filmváltozatokat már ismerők számára, vagy úgy is nézhetjük: híven követi, nem rontja el Agatha Christie pazar krimi-kirakósát. A karakterek terén viszont bevezet újdonságokat, összevonva-átalakítva több figurát is a regényből: többek között az írónőből és lányából blues-énekes és unokahúg-menedzser lett; beleszövődött egy titkolt szerelem szála két szereplő közé. Itt is felbukkan Bouc karaktere a Gyilkosság az Orient expresszen-ből, aki az eredeti művekben ugyan csak ott szerepel, de így rajta keresztül is össze lehetett kötni a két filmet. Rajta kívül pedig a főszereplő Poirot figurája is összekapcsolja a két filmet. Kenneth Branagh igyekszik tovább árnyalni a karakterét és a háttértörténetét: még egy eredetsztorit is kanyarít a bajszának, és egy szerelmi szálat is belenget számára.

Mindezt úgy hajtja végre, mintha sorban válaszolni akarna az előző filmet, a Gyilkosság az Orinet expresszen-t érő kritikákra. Abban ugyanis az ő Poirot alakítását túlságosan pozőrnek minősítette a nézők és a kritikusok többsége. Ebben a filmben Poirot magáról mondja, hogy pozőr, ezzel kivédve a lehetséges bírálatok élét. Azt a változatot sokan feleslegesnek, porosnak, avíttnak tartották – itt merészebb képi megoldásokra törekszik, és kimondottan progresszív témákat is igyekszik behozni. Azt a filmet súlytalannak, túl könnyednek tartották – itt igyekszik komorabb hangnemet megütni, már csak a filmzene kapcsán is.

A próbálkozásai pedig sikerrel járnak, főként a különösen emlékezetes filmzenét illetően. Poirot egyre komplexebb lesz, és egyre színesebb a díszes társaság is körülötte, és ehhez remek színészeket, sőt filmsztárokat sikerült összetoborozni még a kisebb szerepekre is. Remek, sőt tündöklő Gal Gadot a gazdag örökösnő szerepében; Armie Hammer erős kisugárzással formálja meg a szexuálisan ellenállhatatlan hódítót – akinek magánéleti botrányai sem tudnak árnyékot vetni az alakítására, tekintve a sztoriban betöltött szerepének jellegét. Ami viszont vészesen, sőt végzetesen hiányzik a filmből: az a feszültség. Nem igazán tudunk izgulni a film egyetlen pillanatában sem, és ez független attól, hogy ismerjük-e már a sztorit. Egy kriminél pedig ez alapvető lenne, és ennek hiányában a Halál a Níluson megmarad egy korrekt, itt-ott érdekes, de könnyen felejthető Agatha Christie-adaptációnak.

Még több filmajánló a Life.hu-n:

• 5 film, amelyben Jennifer Lopez bebizonyította, hogy színésznőként is képes csúcsteljesítményre
• Télűzőnek fagyos mozik: ezek a kedvenc, havas környezetben játszódó filmjeink
• Lángoló pokoli toronytól a Földbe csapódó égitestig: ezek minden idők legütősebb katasztrófafilmjei