A hó társadalma: te meddig mennél el a túlélésért folytatott küzdelemben?

2024.01.16.

1972. október 13-án az 571-es uruguayi járat 45 emberrel a fedélzetén Chilébe indult. Az utasok a montevideói Old Christians Club egyetemi rögbicsapatának tagjai, edzői és családtagjai voltak. Az úti céljukat sosem érték el.

Az 571-es uruguayi járaton utazó, zömében tizen- és huszonéves fiatalok egy meccsre indultak, ám sosem érkeztek meg. A filmből ugyan nem derül ki, de a másodpilóta részben a tapasztalatlansága miatt, a ködben, rosz időjárási viszonyok között – mely miatt egyszer meg is kellett szakítaniuk az utat – rosszul ítélte meg a helyzetüket, azt gondolta, már átkeltek az Andokon, ezért ereszkedni kezdett. Ennek következménye volt, hogy a repülőgép a hegynek csapódott és lezuhant. A szerencsétlenségben 12-en haltak meg, majd az elkövetkező napokban további 17 ember hunyt el. Végül 16 ember jutott élve haza. De addig sok megoróbáltatáson, kínon, testi-lelki fájdalmon mentek át.

Az uruguayí fiatalok drámáját korábban Hollywood is feldolgozta, Frank Marshall 1993-ban bemutatott, Életben maradtak (Alive) című filmjében. Ezúttal a Netflix és J. A. Bayona dolgozta fel a történetet részben Pablo Vierci könyve alapján, aki a túlélők beszámolóit foglalta össze írásában, részben a rendező több mint 100 órányi, túlélőkkel készített interjúja alapján.

A filmet nagyrészt az eredeti helyszínen forgatták, és szemben a 93-as verzióval, melyben sztárok szerepeltek, ezúttal viszonylag ismeretlen, fiatal spanyol színészeket kértek fel a szerepekre.

A film azzal kezdődik, hogy a rögbis fiatalok megbeszélik az utat, mindenki vidám, olcsón jutnak Chilébe, remélik, hogy nagy buli lesz. Kis bepillantást nyerünk a karakterek életébe, a reptéren látjuk, ahogy a szülők, testvérek búcsúzkodnak, és megkezdődik a várva várt utazás. A gépen is nagy a vidámság, egészen addig a pontig, amikor világossá válik, hogy baj van. Nagy baj.

A gép lezuhan, a túlélők az Andok havas sziklái között találják magukat, halott barátaikkal, szeretteikkel körülvéve.

A csak kisebb sérülésekkel küzdők próbálnak kimenteni a roncsok alól mindenkit, akit tudnak és akit lehet, a csapat két orvostanhallgatója látja el a sérüléseiket. A halottakat egy helyre viszik, a bőröndöket átnézik, mit tudnak hasznosítani, illetve enni abban a reményeik szerint rövid időben, ami a megtalálásukig és kimentésükig eltelik.

Napokig reménykednek, mire rájönnek, hogy a felettük elszálló helikopterek számára a roncs és ők is láthatatlanok, annak ellenére, hogy mindent megtettek, hogy a lehető legészrevehetőbbek legyenek.

Az egyik fiú megjavítja a rádiót: a híreket hallgatva tudják meg, hogy a keresésüket befejezik, magukra vannak utalva.

Alig van élelmük, a havat olvasztják vízzé, éheznek, fáznak, sérültek. Folyamatosan halnak meg körülöttük a szeretteik, van, aki az édesanyja halála után pár nappal a húgát is elveszíti — a fiatal lány bátyja karjai között hal meg.

A túlélésért folyó küzdelemben folyamatosan halnak meg az emberek, ki éhen, ki sérülés, sokan a lavinák miatt, míg végül az idő enyhülésével hárman útnak indulnak, hogy 10 napos hegymászás után Chilében segítséget kérjenek. Utazásra szánt félcipőben, zakóban, borzasztóan kevés ruhában, a repülőgép anyagaiból kézzel varrt hálózsákot cipelve, kis csomagokban halott társaik testéből kivágott húsdarabokkal, mely ekkor már élelemül szolgál.

És ez az egyik kulcsdilemmája a túlélőknek és a társadalomnak is.

Mit és meddig bír ki az ember? Mi az, amit még megtesz a túlélésért és mi az, amit már nem.

A teljes hitrendszere inog meg a mélyen hívő keresztény fiataloknak, akik közül többen a végletekig ellenállnak, ám a mardosó éhség, az egyre romló egészségi állapot, a sérülések, lavinák elviseléséhez szükséges erő és energia vészes fogyása megadásra kényszeríti őket: enniük kell halott társaik testéből.

Ahogy mondják, szeretett csapattársaik egyfajta donorok, akiknek köszönhetik, hogy még életben vannak.

A döntés hatása mindannyiukra nézve drámai, a kannibalizmus, hogy ember embert nem eszik a civilizált társadalom olyan alapvetése, melyet megszegni nemcsak erkölcsi szempontból bűn, hanem jogi szempontból is aggályos. De ott, ahol a természet megmutatja, hogy mennyivel nagyobb az embernél, a hegyek, az irgalmatlan hideg, a hó és kiszámíthatatlan és kegyetlen lavinák fogságában a normál körülmények között hozott szabályok érvénytelenek. Amikor már nemcsak a saját, de a többiek túlélése is mindenki felelőssége – mert annak érzi –, kitolódnak a határok.

A néző megértő, ám a valóságban a túlélők hazatérve eleinte nem mondták el, mit fogyasztottak a két és fél hónap alatt, míg az Andok kegyetlen körülményei között várták, hogy valaki megmentse őket. Azt állították, hogy a repülőgépen és a bőröndökben talált konzerveket, ételeket ették, valamint a környezetükben lévő növényzetet.

Nem hiába aggódtak az emberek reakciói miatt, ugyanis, amikor az egyik fotó hétterében látható két két emberi lábcsont „lebuktatta” őket, a társadalom elítélte őket.

Csak azért enyhültek meg feléük, mert sajtótájékoztatón mondták el, hogy ők maguk is felajánlották haláluk esetén a saját testüket, a többiek túlélésének érdekében.

A hó társadalma nehéz film. A készítők nem akarnak katasztrofaturistát csinálni a nézőből, a rendező nem próbál hatásvadász elemekkel operálni, pont olyan távolságból meséli el az uruguayi egyetemisták és szeretteik tragédiáját, ahonnan jó ízléssel még el lehet.

Az ember elgondolkodik: én mit tennék ugyanebben a helyzetben? Képes lennék egyáltalán küzdeni a túlélésért?

Nem adnám-e fel, látva, hogy körülöttem folyamatosan halnak meg a barátaim, szüleim, testvéreim, társam? Tudnék-e bármit tenni a többiekért? Hajlandó lennék-e lenyelni az emberhúst, annak az embernek egy részét, akivel nemrég még együtt nevettünk? Ha valami csoda folytán túlélném, utána hogy élnék tovább?

Rengeteg kérdés és még sokkal több felmerül az emberben filmnézés közben, amelyre nem lehet válaszolni, mert nem voltunk ott, nem éltünk át hasonló helyzetet sem. Kívánom mindannyiunknak, hogy soha ne is kelljen átélnünk.