Te tudtad? Egy szász herceg nevét viseli ez a budai városrész

Albertfalva egyszerre új és régi: településként csak a 19. században született meg, Budapestnek mindössze 1950 óta a része, de már az ókorban is laktak itt emberek. Méghozzá római katonák, hiszen egy körülbelül négy futballpályányi alapterületű katonai erőd állt itt a Duna partjához közel, ami fontos szerepet töltött be a birodalom északi határának védelmében Aquincum és Campona között – és eme két másik, szintén a mai főváros területén fekvő római erőddel szemben a neve nem maradt fenn. Azt viszont tudjuk róla, hogy egy körülbelül 500 fős lovas alakulat állomásozott itt a kiszolgáló személyzettel és családtagokkal, és hogy a szarmaták támadásai miatt többször újjá kellett építeni az erődöt.

Az országút mellett feküdt itt egy kisebb település is, ami azonban a török hódítás során a környékbeli falvakkal együtt elpusztult. Buda visszafoglalása után kezdődött új korszak: a harci diadalban is fontos szerepet játszó Savoyai Jenő gróf megvásárolta a környéket (a mai Budafok, Csepel sziget, Ráckeve területével együtt), és az újdonsült birtoka egy néptelen, de kiváló adottságokkal rendelkező területnek számított. Sváb telepeseket költöztetett ide, akik először a mai Budafok területén alakítottak ki szőlőműveléssel foglalkozó települést, akkor még Promontor néven.

Savoyai Jenő halála után, örökös híján a földbirtokai visszaszálltak az uralkodói házra. Mária Terézia pedig az ötödik, ámde legkedvesebb lányának, azaz Mária Krisztina főhercegnőnek adományozta azokat 1766-ban. Méghozzá nászajándékul, mivel a főhercegnő ekkor kötött házasságot Albert Kázmér szász-tescheni herceggel, akit nem mellesleg kineveztek a Magyar Királyság császári helytartójának is a frigy következtében. Ő lett az az Albert, akiről a nevét kapta a későbbi település, de nem rögtön. A falu maga csak 1819 után született meg, amikor a promontori zsellértelepet itt bővítették tovább ötven házhellyel az országút két oldalán. Az új település először a Lerchenfeld (Pacsirtaföld) nevet viselte a környékbeli Pacsirta-dűlő nyomán, de emlegették Theresienfeld (Terézföld) és Sachsenfeld (Szászföld) neveken is, míg aztán az Albertdorf vált elfogadottá, és lett belőle később a magyarítás során Albertfalva.

Az új települést rögtön megviselte a nevezetes 1838-as nagy árvíz, ami elpusztította az itt álló házak nagy részét, de a telkeken rögtön újjáépítették azokat. 

 A 19. század végén és a 20. század elején aztán Budapesthez hasonlóan itt is nagyot nőtt a népesség, és beindult az iparosodás is. Sokáig az asztalosság jelentette az albertfalvaiak tipikus foglalkozását: volt olyan idő, amikor nem kevesebb, mint 75 önálló mester rendelkezett működési engedéllyel a településen, és a helyiek gúnyneve a Leimarschigen (’enyvess*ggűek’) volt. Az asztalosok miatt települt ide az Oszrák-Magyar Monarchia legnagyobb repülőgépgyára is, hiszen akkoriban még a fa jelentette a fő alapanyagot a légi járművekhez. A két világháború között a település komoly terjeszkedésbe kezdett, és tisztviselőtelep, iskola, templom épült.

1950-ben, Nagy-Budapest létrejöttével Albertfalva is a főváros része lett, és a szocialista várostervezés szellemében alakult a további sorsa. Két ütemben, az 1950-es és az 1970-es években panel lakótelepeket húztak fel a területén, eltüntetve teljesen a régi település maradványait. A rendszerváltás után az ipari leépülés a környékre is kihatott, de aztán Újbuda egészének felértékelődése Albertfalvát is fokozatosan újra vonzóvá tette. Olyannyira, hogy az utóbbi időkben már leginkább a lakóparkok építése formálja a környék képét.