Egy hagyomány, ami egyszerre borít ki és melengeti a lelkemet

Mormogok két szót az orrom alatt, de végül kikászálódom az ágyból. Nem jutok el a fürdőig, amikor a szomszéd 5 éves kisfiú néz velem farkasszemet. Nem bírt odalent várni, neki itt és most kell locsolóverset szavalnia. Végighallgatom, majd érkezik a ruhámra a soha le nem mosható pacsuli szag. Megfogja a kezemet, levezet a nappaliba és mosolyogva várja a piros tojást. Kikísérem, becsukom az ajtót, furcsa kettőség járja át a lelkemet. 

Mit keresek én itthon? Hiszen már nem vagyok gyerek. A szülői házban, a gyerekkori szobában? Annyi dolgom, teendőm lenne, de én mégis itt vagyok. 

10 óra elmúlt, megszámlálhatatlan kölni permete landolt már a ruhámon és a hajamon. Illatozom, mint egy tavaszi virág vagy inkább hervadozom és émelygek a furcsa és büdös illatok tengerében? Fene tudja.  Már egy kezemen sem tudom megszámolni, hány piros tojást és kalácsot osztottam ki, de még messze volt a vége. A feketeleves még hátravan.

Dél körül járunk, amikor a távolból meghallom a nótaszót. Ahogyan azt is, hogy a fiúk bizony már nem szomjasak és hajthatatlanok, ha fúj, ha süt, ha esik, a szóda nem marad a ládában. Nincs kegyelem. Kiabálnak a kapu előtt: Gyere ki, na, gyere ki! Ezt idén sem úszhatod meg szárazon!

Nagyon vicces, a humorotokat idén sem hagytátok otthon – gondoltam magamban. 

aztán a szóda is előkerül. Ők nevetnek, én kapkodom a levegőt. Csurom vizes vagyok. Mikor azt hiszem vége, jön az újabb és újabb adag. Közben népzene szól a háttérben. Az egyik fiú megfogja a derekamat és táncra perdülünk.

Előkerül a szomszéd kisfiú is, az utolsó vödör az övé, kérdően néz rám, vajon tényleg engedem-e. Intek, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Hiszen nem akarok elhervadni.

Ott állunk az édesapám ültette cseresznyefa alatt, körbenézek, próbálok haragudni rájuk. Próbálok, de végül mosolygok és megtelik a szívem szeretettel.