Amikor a sebekből erő sarjad

A kórház folyosóján ültem, és kitört belőlem a hangos zokogás. Sietve jött egy nővér, érdeklődött, mi a baj. Baj, az nem volt - végre. Boldog voltam. A tumormarkerem normális tartományba került. A terhességi hormon, ami sokaknál egy új élet születését jelzi, nálam a halál leheletével volt egyenlő.

Amikor a rák árnyéka beborítja az életet, minden perc próbatétellé válik. A betegség nem csak a testet támadja meg, hanem a lelket is próbára teszi, megkérdőjelezve az élet értelmét, a remény és a jövő létjogosultságát. A csoda csak akkor következik be, ha a test és a lélek egyszerre kezd gyógyulni. A lélek rejtekében csírázó változás pedig minden addigi percet megkérdőjelez.

A felépülés nem azt jelentette, hogy visszatérhetek a jól megszokott, régi életemhez; ez lehetetlen. A betegség által elindított változások olyan mélyek, olyan átfogóak, és olyan erejük van… nem engedték, hogy csak úgy egyszerűen visszaforduljak. Újra kellett kezdenem, át kellett értékelnem, meg kellett látnom az élet törékenységét és csodáját egyaránt, meg kellett barátkoznom a félelemmel, örök társammá kellett fogadnom. A rákból való felgyógyulás lehetőséget adott arra, hogy újraértékeljem mindazt, amiről nem is tudtam, hogy újra kell értékelnem. Rá kellett jönnöm, mi az, ami igazán számít. Meg kellett tanulnom hálát érezni a mindennapok egyszerű dolgaiért és megelégedni azzal, amit kaptam – egy napfelkeltéért, a szeretteink társaságáért, egy jó könyvért, vagy akár egy mély lélegzetvételért. De a legbosszantóbb dolgokért is.

Az újjászületés nem csak a túlélésről, a betegség legyőzéséről szól. Meg kellett tanulnom újra szeretni az életet, vagyis inkább elkezdeni szeretni az életet. Minden tökéletlenségével és kihívásával együtt. A gyógyulás utáni élet új perspektívákat nyit meg. Sokszor és sokan leírták már biztosan, és én is csak megerősíteni tudom, hogy a korábban fontosnak vélt dolgok jelentéktelenné válnak, az apró, mindennapi csodák lesznek igazán értékessé. Megtanultam mindent egy új értékrend szerint kezelni.

A rákból való felgyógyulásom nem csak egy második esély az életre; elmozdultam egy mélyebb, tudatosabb lét felé. Elkezdődött egy új fejezet, amelyben már ismerem a saját erőmet, élesen látom a képességeimet és a határaimat, felismerem a szorongást, meg tudok bocsátani magamnak, és tisztelem a testemet, legyen az bármilyen is. Tudom, hogy minden nap, minden perc ajándék. Újraépítettem a lelkemet, pedig azt sem tudtam, hogy romokban áll. A sebekből erő sarjadt, és a remény - a félelemmel karöltve -  nem csak túlélni segít, hanem igazán élni is.