Bizarr ösztön vagy csupán egy mítosz a lemmingek tömeges öngyilkossága?

A lemmingek mindig is a különös és titokzatos állatok közé tartoztak, amilyen kedves kis jószágoknak tűnnek, olyan vad hírnévvel rendelkező állatok. Az egyik legismertebb és legmegrázóbb legenda szerint évről évre tömeges öngyilkosságot követnek el, amikor túlságosan elszaporodnak. De vajon ez valóban így történik, vagy csupán egy mítosz, ami elterjedt? 

Valóban tömeges öngyilkosságotkövetnek el a lemmingek?

 A 17. században a természettudósok megdöbbentek a norvégiai lemming szokásán, hogy hirtelen, nagy számban, látszólag a semmiből tűnnek fel. Arra a következtetésre jutottak, hogy az állatok spontán módon keletkeznek az égben, majd úgy esnek le a földre, mint az eső. Az igazság az, hogy a lemming állat vándorol, és nagy csapatokban, falkákban mozog. Néhányan azt is gondolták, hogy a lemmingek felrobbannak, ha eléggé mérgesek, de természetesen ez is egy mítosz. Bár a lemmingek valóban az egyik legingerlékenyebb rágcsálók, de dühüket és haragjukat többnyire más lemmingekkel való összecsapások során vezetik le. Valószínűleg az emberek találták ki a felrobbanó lemmingekről szóló történeteket is, miután látták a vándorlás után hátrahagyott lemmingtetemeket. De van egy mítosz, amely makacsul kitart a köztudatban: 

A lemming-öngyilkosság azonban nem igaz, de az tény, hogy ez a mítosz a lemmingek néhány valós viselkedésén alapul. A lemmingeknél három- vagy négyévente nagy népességrobbanás tapasztalható. Amikor az egyedszámuk túl magas lesz egy adott területen, a lemmingek élőhelye már szűkösnek bizonyul, így egy nagy csoportjuk elindul, hogy új otthont keressen. Ezek az állatok tudnak úszni, így ha vízi akadályba ütköznek, például folyóhoz vagy tóhoz érnek, megpróbálnak átkelni, átúszni rajta. Ilyenkor néhány egyed megfulladhat, de ez aligha nevezhető öngyilkosságnak.

Miért hiszik el mégis olyan sokan ezt a tömeges lemming-öngyilkosságról szóló mítoszt? 

Mert ez egy metaforát kínál, amellyel egy bizonyos emberi viselkedést írnak le. Azokat, akik vakon követnek egy tömeget – talán még a katasztrófa felé is –, lemmingeknek hívják. Az elmúlt évszázad során ezt a mítoszt arra használták, hogy kifejezzék azokat a modern aggodalmakat, hogy az egyéniség hogyan süllyedhet el és semmisülhet meg a tömegjelenségek, például a fogyasztói kultúra hatására.

Mi a legnagyobb oka annak, hogy a mítosz fennmarad?

Az 1958-as Disney-természetfilm, a Fehér vadon (White Wilderness) készítői drámai felvételekre vágytak, így megrendeztek egy halálos jelenetet. A film legmegrázóbb képsoraiban a túlszaporodó lemmingek levetik magukat a sziklákról, és menthetetlenül a tengerbe fulladnak. Valójában azonban több tucatnyi lemminget löktek le egy szikláról, miközben a kamerák forogtak. A felvételek sokkolónak tűntek, mivel azt sugallták a nézőknek, hogy a természet ennyire kegyetlen. A felvételek azonban nem a természet, hanem az emberek kegyetlenségét tükrözik. A mozilátogatók több generációját meggyőzték arról, hogy ezekben a kis rágcsálókban van egy bizarr ösztön, ami arra készteti őket, hogy elpusztítsák magukat.

Íme a fentebb említett részlet a filmből: