Auschwitzba érkezésekor a nácik felcserélték a nevét egy számra: ő lett a 32407-es fogoly. Eleinte más foglyokhoz hasonlóan építkezéseken dolgozott, majd tífuszt kapott és egy Pepan nevű francia akadémikus gondoskodott róla, aki az azonosító számsort tetoválta a karjára. Pepan a szárnyai alá vette Lale-t, megtanította neki a szakmát és azt is, hogyan tartsa a száját. Egy nap Pepan eltűnt, és részben nyelvtudása - tudott szlovákul, németül, oroszul, franciául, magyarul és egy kicsit lengyelül is –, részben a szakmai tapasztalata miatt Lale a haláltábor fő tetoválójává vált.
Az új pozíció kiváltságokkal is járt. Az adminisztrációs épületben evett, extra adagot kapott és egyágyas szobában aludt. Amikor kész lett a munkával, vagy amikor nem volt több tetoválható rab, szabadidőt kapott. Egy lépéssel távolabb került a haláltól, ugyanakkor kiváltságai ellenére mindig fennállt az a veszély, hogy másnap nem ébred fel.
1942 júliusában Lale előtt egy újabb rab ült, akinek a 34902-es számot kellett a karjára tetoválni. Lale hozzászokott ahhoz, hogy férfiakat tetováljon, de amikor a fiatal lány vékony karját tartotta a kezében, teljesen elborzadt. Volt valami a lány csillogó szemében, ami teljesen megbabonázta. Évekkel később vallotta be, hogy ahogy a lány bal karjára tetoválta az azonosító számot, úgy tetoválta be őt a szívébe is. A fiatal lányt Gitának hívták, a birkenaui női táborban raboskodott.
Lale felhasználta SS-kapcsolatait arra, hogy leveleket csempészett be Gitának, amik aztán titkos találkozásokhoz vezettek. Gondoskodott róla, rakott neki is félre az extra adag ételekből, sőt, még azt is elintézte, hogy jobb munkalehetőséget kapjon. Gita rettegett a jövőtől, de Lale megpróbált neki reményt adni. Legbelül mindig is tudta, hogy túl fogja élni a koncentrációs tábort és szerelmében is igyekezett tartani a lelket.
Mivel tudta, hogy a szerencsések közé tartozik, megpróbált minél több rabtársán segíteni. Az élelmiszer volt az auschwitzi haláltábor pénzneme, ezért kiváltságos ételadagját egykori blokktársai, Gita barátai és a később érkező roma családok élelmezésére használta fel. Elkezdett kereskedni ékszerekkel és pénzzel – amelyeket más foglyok adtak neki –, a falubeliekkel üzletelt, hogy több élelmet és élelmiszert szerezzenek a leginkább rászorulóknak.
1945-ben, amikor a nácik érezték a vesztüket, az oroszok érkezése előtt megkezdték a foglyok elszállítását a koncentrációs táborból. Gita egyike volt azoknak a nőknek, akiket kiválasztottak, hogy elsőként hagyja el Auschwitzot. A nő, akibe Lale beleszeretett, eltűnt. Csak a nevét tudta - Gita Fuhrmannova –, de azt nem, hogy honnan jött és hová szállítják. Végül Lale is elhagyta a tábort, és visszament szülővárosába, a csehszlovákiai Krompachyba. Nővére, Goldie túlélte a háborút, így gyermekkori háza még mindig a családé volt.
Lale hetekig várt a pályaudvaron, amikor is az állomásfőnök azt tanácsolta neki, hogy menjen inkább a Vöröskereszthez. Az úton odafelé egy fiatal nő lépett az utcára a lova elé. Egy csillogó szempárral találta szembe magát – Gita volt az.
A pár 1945-ben összeházasodott, egy fiúk született, Gary. Ausztráliába, Melbourne-be költöztek, Gita még párszor visszatért Európába, de Lale soha. Történetüket sokáig titokban tartották, Lale csak Gita halála után kezdett beszélni róla.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.