Belföldi utazás, aminek nem a produktív élményszerzés a célja, hanem az egyedüllét

Ha kiszűrjük azokat, akik az Instagramon akarnak utazó bloggerként befutni, vagy hobbifotósból, videósból elismert művésszé, netán közszereplővé avanzsálni, akkor ott marad az a kis százalék, akik számára már a vonatállomásra, reptérre való belépéssel elkezdődik az egyszemélyes útmegélés. Kihívás a szeretteiktől távol lenni, az út során megélt élményeket bensővé tenni – anélkül, hogy akkor és ott másokkal megosztanák. Van ebben egyfajta tanulás is, ami közelebb visz minket a határainkhoz, újfajta megküzdési, problémamegoldó stratégiákkal ruház fel. Ám ez még mindig csupán kaland, némi önismerettel fűszerezve. Miként éli meg az, aki nem az egzotikumot keresi?

Utazáskor jól akarjuk érezni magunkat: beszélgetni, élményeket gyűjteni, minőségi időt tölteni valakivel, akit szeretünk, kedvelünk, vagy legalább megmutatni neki, megosztani vele. Az, akinek az egyedüllét a célja egy-egy utazással, mindig a minimális szociális érintkezésre törekszik. Ő is gyűjt természetesen élményeket, de ezeket ott helyben dolgozza fel, fogadja be és alakítja át a saját hasznára.

Vegyünk egy példát:

• A hagyományos utazó elmegy a Balatonhoz: képeket készít, beül a strandon lévő büfébe, hogy elmajszoljon egy lángost, igyon egy limonádét, igazodik az utazótársa igényeihez, fürdik a tóban, matracon napozik, talán kibérel egy vízibiciklit, beszélget, majd a nap végén kissé fáradtan visszaautózik az apartmanba, kiteregeti a nedves fürdőruhákat, törülközőket, este talán még jut ereje egy jóízű, borgőzös diskurzusra, majd lefekszik aludni. Ez pedig teljesen rendben is van. Jól érezte magát, pihent, élményekkel telve álmodik.
• Egy „egyedüllét" utazó elmegy a Balatonhoz: nézi a nádtetős házakat, rácsodálkozik a mókusra, ami az úton előtte fut át, meg-megáll a nádas mellett, figyeli az élővilág keltette hangokat, melegben úszik egyet a tóban, majd tovább sétál, de idejének nagy részét egyedül tölti a szállásán – a kertben, teraszon, erkélyen. Gondolkodik önmagán, a világon, elengedőn összpontosít, és senkihez sem alkalmazkodik. Azt tesz, amihez épp kedve van, és ami számára elérhető. Véletlenül sem tekint az órájára, nem posztol a közösségi oldalakra, nem beszél telefonon senkivel.

A befelé fordulásra nem mindenkinek van szüksége, de akinek igen, annak egyszerűen muszáj időnként elvonulnia. Ez természetesen nemcsak utazással valósítható meg, a pár órás otthoni egyedüllét is, amikor nincs „házi feladat", megélhetővé teszi ezt a töltődést. Ugyanakkor sokkal könnyebb és intenzívebb, ha ezt mégiscsak egy másik helyen teszi.

A tökéletes elvonulást nehéz megvalósítani, hiszen a legtöbb ember életében vannak olyan szerettek, akik igénylik a napi kapcsolattartást: gyerekek, férj, feleség, fiatalabbak esetén szülők. Ha felismerjük a magány iránti vágyat magunkban, kötelességünk tekintettel lenni azokra, akikben ez nem él. Értessük meg velük – ami nem egyszerű feladat –, hogy mit is jelent számunkra az a három nap egyedüllét, és tegyünk olyan kompromisszumokat, melyek segítik őket az elfogadásban – mint például a napi 1-2 telefonhívás.

Ne a családod, a hétköznapi életed, a munkád elől menekülj az egyedüllétbe! Azért válaszd, mert vágysz rá, mert szereted magad annyira, hogy eltölts vele pár napot, mert a végén feltöltődve, önismeret terén előrébb lépve csatlakozol ismét a szociális közegedhez! Ismétlem, erre nem mindenkinek van igénye, szüksége, lehetősége pedig még kevesebbnek.