Demcsák Zsuzsa: "Bármelyik férfival felvettem volna a versenyt" - Szily Nóra interjúja

Az ösztöneid súgtak, hisz most is csinos vagy! Különösebb készülés nélkül.

Képzeld, ma foghatom először a kezembe a receptkönyvemet, már az összes ott vár rám a raktárban - gondoltam, ez egy ünnepélyes antrét kíván. Amikor tudom, hogy különleges pillanatban lesz részem, szeretem megtisztelve várni. Ezért sminkeltem ki magam akkor is, amikor szültem.

Tessék? Ezen elmosolyodtam - hogy ne riadjon meg a fiacskád, ha meglát?

Nyilván nem, bár én is tudom, hogy viccesen hangzik. Elkezdtem vajúdni, beálltam a zuhanyzóba, megmostam a hajam, és föltettem egy minimál sminket. Nem akartam, hogy szanaszét legyek gyötörve, amikor szülök, pedig aztán minden képzeletemet felülmúlta, ami várt rám. Egyszerűen meg akartam adni a pillanatnak, ami jár.

Ennyire hiú vagy?

Nem, egyáltalán nem, csak szeretem, hogy amikor fontos események vannak az életemben, azok maradjanak meg szépnek. Mint ahogy most odamegyek és meglátom majd azt a nyolcezer könyvet egymásra pakolva, akkor annak legyen egy olyan szép része, amit magamban megőrizhetek. Megtisztelem a pillanatot. Azt vettem észre, hogy ahogy megy az idő, egyre fontosabb lesz számomra a vizualitás. Abban is, ami körülvesz - a lakásomban, a különböző dísztárgyakban, a kiegészítőkben.

De akkor hogy élsz? Rendkívül fegyelmezett órarend szerint?

Régen hihetetlen szétszórt voltam. Gyakorlatilag nem volt időbeosztásom. Egészen addig, amíg meg nem születtek a gyerekeim. Akkor azt éreztem, hogy ezen csak úgy tudok úrrá lenni, ha valamilyen rutint beépítek az életünkbe, ha visszatérő rendszeresség van, akár napi, akár heti - és akkor kezdtem el átalakulni, és megváltoztatni a napjaimat. Azóta pontosan beosztom, meghatározom. Amúgy is az a fajta vagyok - és ez nem mindig jó -, aki nem nagyon képes arra, hogy csak úgy ledőljön és pihenjen. Ezért történt, hogy amikor most nyáron a mandulaműtét miatt arra voltam kényszerítve, hogy kórházban feküdjek, aztán pedig otthon legyek, akkor két dolgot kértem a barátnőimtől: hozzák be a saját kis kockás füzeteiket a receptjeikkel - hadd nézegessem, olvasgassam őket - és azokat a szakácskönyveket, amiket még nem ismerek. Miközben csendre voltam ítélve - akkor kezdett el összeállni a fejemben, hogy mindezzel lehetne kezdeni valamit.

Ha rád nézek - nem a"konyhatündérség" jut eszembe először.

Ezen azok a barátaink is meglepődnek, akik először vannak nálunk vendégségben. Én az a fajta klasszikus vendéglátó vagyok, aki kirak az asztalra mindent, legyen 25 féle étel és csipegetnivaló. Körbeugrálom őket, lesem minden kívánságukat, és mindenki néz rám, hogy te jó isten, el sem tudtuk képzelni rólad, hogy mosogatsz, takarítasz, felmosol. Miközben mindent tisztán tartok - ez is mostanában alakult. Nem mondom, hogy tisztaságmánia, de nagyon fontossá vált, hogy rend legyen, hogy szépen legyenek a dolgok körülöttem.

Hm. Eddig már két változásról is beszéltünk. Szinte érezhető, ahogy alakul a személyiséged?

Egyértelműen. Remélem, hogy ebből nem lesz rigolya, hanem megmarad egy normális állapotnak, amibe azért hedonizmus is belefér, de ha azt keresnéd, hogy hol van ebben a bibi, vagy hol vagyok ebben én, vagy hogy mi hiányzik - hát azért rám férne egy hosszú hétvége a csajokkal.

Igen, épp az jutott eszembe, hogy rendben - pörögsz, teljesítesz, rendet tartasz, de mikor van "énidőd"?

Nem nagyon volt mostanában. Ez azért hiányzik.

Mégis felülírja a kötelezettség, mint hogy megteremtsd magadnak? Mi hajt?

Mert közben meg tudod, milyen jó érzés az, amikor valamivel elkészülök? Megmutatom a naptáramat. Mindent ebbe jegyzek fel. Reggel felkelek, megcsinálom a gyerekeknek a kakaót, aztán szépen sorban felírogatom, hogy mi mindent kell aznap megcsinálnom - és amikor estére a teendők mellé 80 százalékban pipa került, akkor jó érzés van bennem, hogy elvégeztem.

Olyan nincsen a naptárban, hogy "én"?

Nincs. "Zsuzsa-óra"? De hogy lehetne azt? Te mit csinálsz a 'Nóra-órában'? Van ilyen? Biztos kell?

Hát, ha rend van benned, körülötted, akkor lehet, hogy nem...

Nem tudom, nekem ez most nagyon jó. Bár közben él bennem egy kettősség is, és néha hagynám az egészet, de ezt nem tudom megtenni. Egyelőre annyira jó érzés, hogy ott van a sok pipa, még ha tudom is, hogy talán túlzás...

Téged örök teljesítésre neveltek?

Mindenki ezt keresi. Anyuékat is szokták kérdezgetni, hogy ők plántálták-e belém ezt a bizonyos teljesítménykényszert. Ők pedig csak néznek az emberekre - hogy higgyék el, nem miattuk van! Soha nem kergettek az asztal körül, hogy tanuljak, járjak edzésre, hanem ez valahogy belőlem fakadt. Tehát nem éltem effajta szorongásban, hogy nekem ilyennek kell lennem. Én attól vagyok boldog például, hogy most, mikor itt volt ez a 4 napos pihenő, mi minden áldott nap elmentünk a gyerekekkel, és hosszú-hosszú túrákat tettünk. Itt ez a gyönyörű ősz, mentünk, gyűjtöttük a terméseket, a leveleket, vittük a kutyát is - elterveztem, és olyan jó, hogy megvalósult. Nekem ilyen dolgok fontosak.

És utána?

Nem tudom. Most alakítom. Mindenféleképpen a lapkiadással kapcsolatos dolgokra gondolok, meg mindarra, ami az ernyőjébe tartozik ennek a családi vállalkozásnak - elsősorban és leginkább a konferenciaszervezés, gazdasági témakörök. Ez lehet a jövőm valószínűleg, de ezt most nem tudom veled megfejteni, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ezek mind alternatívák, lehetőségek. Mindemellett azt vettem észre az elmúlt egy évben, hogy engem azok a dolgok tudnak igazán motiválni, amiknek nincs köze sem a pénzhez, sem különféle előnyökhöz, hanem a segítésről szólnak - gyerekekkel, állatokkal, hátrányos helyzetűekkel kapcsolatban. Ilyesmik érdekelnek. Most ülök le fejlesztőpedagógusokkal arról beszélni, hogyan lehet a főzést a fogyatékos, például autista gyerekek fejlesztésébe integrálni. Ezek lelkesítenek.

Régen nem ilyen voltál...

Nagyon nem.

Menjünk vissza a múltba még egy kicsit... Tudható, hogy kiegyensúlyozott gyerekkorod volt. Kaptál egy mintát otthonról, azt próbálod követni, ahogy anyaként létezel?

Nekem tényleg mintaszerű gyerekkorom volt. Egy rossz dologra, egy veszekedésre nem emlékszem. A szüleim imádták egymást és nagyon jól éltek együtt. Mindig mentünk ide-oda és én olyan biztonságban nőttem föl, ami követendő. Igazad lehet, hogy én ezt a mintát próbálom megvalósítani. Talán túlságosan is, ami nem mindig jó, hiszen nem ahhoz alkalmazkodok, amit egyébként ebből a jelenleg adott halmazból ki lehetne hozni, figyelembe véve a gyerekeimet, a férjemet, meg saját magamat. Ez egy napi harc magammal. Próbálok is ebből a határozottságomból lefaragni, jobban idomulni hozzájuk, hogy nekik mire van szükségük, hogy ne erőltessek rájuk dolgokat... Csak ugye vagyok én, aki nagyon erősen akar valamit - mindig menni, csinálni, újabb és újabb élményekkel gazdagodni, és persze más célom nincs, mint hogy őket boldognak lássam. Csak nem mindig könnyű az egyensúlyt megtalálni.

Jobban szereted a mindennap ünnepnapot? De hát az szinte lehetetlen!

Igen. A különlegest, az extrémet, a fantasztikus, a "legeslegesleg" jelzőkkel leírható napokat élvezem. Nekem tényleg a hétköznapokat kell megtanulnom, és ez nagyon nehéz.

Anyává válni egy nagy váltás. Amikor eljön - minden átalakul. Különösen egy autonóm és állandóan pörgő nő számára.

Igen, érdekes volt. Amikor hazamentünk a kórházból Benedek fiammal, boldogak voltunk, repdestünk, elrendeztünk mindent és akkor a férjem rám nézett szerelmesen és azt mondta, hogy akkor most elmegyek dolgozni és olyan este 7 körül jövök... Hová mész? Miért én maradok? És mit fogok csinálni? Mit kezdek ezzel a gyerekkel 24 órában? Nagyon fura érzés volt, hogy teljesen megváltozott minden. Picit lázadoztam is. Hogy miért nem vagyunk egyenrangúak, azonos felek ebben a kapcsolatban. Aztán amikor az első apró betegsége volt a kisfiamnak, akkor meg azt éreztem, hogy a világ minden kincséért sem tenném meg, hogy nem én maradok vele otthon. Tehát hogy az ember önként mond le arról, hogy egyenrangúnak gondolja magát. Azt hiszem, akkor kezdtem el a nőiességemet elfogadni.

Te maszkulinabb életet éltél.

Jaj, nagyon. Bármelyik férfival felvettem volna a versenyt.

Ez érdekes, mert ez az embert megkeményíti és nehéz belőle visszavenni, megtanulni támaszkodni...

Hát tanulom, és nem mondanám, hogy túl vagyok rajta. Nem olyan egyszerű ez, főleg ha az ember világ életében, de tényleg 15 éves kora óta saját magának intézett, csinált mindent. Emlékszem, hogy volt egy pillanat, amikor a gyerekszülések után elkezdtem felélni a tartalékaimat. Elfogyott a pénzem. Egy hétig gyötörtem magam, hogy én hogy fogok pénzt kérni a férjemtől. Ami neki a világ legtermészetesebb dolga lett volna, az nekem óriási dilemmának bizonyult.

Benned ez egy nagy lépés volt.

Igen. Mert, hogy nem én oldom meg.

Hát sok minden alakult, alakul.

Igen. Alakul, amikor rájössz, hogy ki vagy valójában - az egy nagyon fontos lépés, és nem is azonnal történik, nem egyszeri felismerésként, hanem lépcsőfokokkal, amikre rátalálsz, hogy merre is lépj tovább. Fura, hogy ilyesmikről kérdezel, mert általában nem beszélek magamról. Én nem szoktam magamat elemezni. Most fogalmazom meg neked először ezeket a gondolatokat. Nyilván van egy nagyfokú elzárás is ebben, de amúgy is - én mindig kérdezek inkább.

A férjed se kérdez?

Nem nagyon, de nincs is nagyon időnk egymásra. Mondtam is neki, hogy fogjuk magunkat és menjünk el valahova. Egy napot sem voltunk kettesben a nyáron sem. Mert a feladatok mellett elsiklik egymástól az a két ember, akik mindezt együtt vállalták, és én ezt nem hagyom. Ha a régi énemmel nézem, akkor azt mondanám, hogy már meghajlok a dolgok előtt. Ma már úgy fogalmaznék, hogy elfogadásra, befogadásra törekszem... A női energiák felszínre hozására. Most tanulom. Mert nekem az a legfontosabb, hogy az életünk úgy maradjon egyben, ahogy megálmodtuk. Tudod, ahogy otthon érezzük magunkat egy ölelésben. Ez nem múlhat el.