Rákóczi Feri: "Ami én vagyok, az nem divatos" - Szily Nóra interjúja

A médiában a többség ma már huszonévesen kezdi felépíteni magát. Annak, hogy a te karriered viszonylag későn kezdődött, mi az előnye és mi a hátránya?

Megfejthetjük azt is, de ami biztos, hogy nekem nincsenek olyan emlékképeim, hogy anyám dezodoros flakonjával rádióbemondósat játszom. Nem az volt a célom, hogy ezt akarom csinálni, hogy ez milyen jó lenne. Csak sorban jöttek a véletlenek az életemben.

Inkább "megtörténtek" veled a dolgok, mint tudatosan építkeztél?

Igen, és ez a mai napig így van. Én mindig arra koncentrálok, ami éppen van. Soha nem látok előre semmit, vagy nem is akarok, nem is érdekel. Mindig úgy éltem az életemet, hogy azt szeressük a napunkban, azt próbáljuk megfogni, ami van. Az adott pillanatot ragadjuk meg. Épp mostanában kérdezték, hogy hogyan képzelem el az életemet tíz év múlva. Hát, fogalmam nincs!

Csináltál kis rádiót?

Azt is, persze! Nyomtatott áramkört kellett maratni, ráfestettük az áramkört, aztán beültettük a diódákat...

Az a rádió meg tudott szólalni?

Meg bizony!

De sosem jutott eszedbe, hogy egyszer te is szólhatsz belőle?

Ez érdekes. Nem. Engem mindig csak a műszaki része érdekelt.

Akkor hogy jött a váltás? Ha te nem is gondolkoztál előre, azért a szülők hajlamosak rá. Gondolom, a tieid is.

Ők inkább terelgettek. Apám egy munkahelyen élte le az életét, negyvenkét évet dolgozott a gyulai húskombinátban és azt gondolta, hogy továbbviszem azt, amit ő. Legalábbis azt a fajta szemléletet, hogy legyen egy biztos melóhely. Aztán amikor tizennyolc éves koromban rövid időn belül már a nyolcadikat nyűttem, akkor feladta. Szerintem akkor bocsájtott meg a tévelygéseimért, amikor meglett az első rendes állásom Budapesten, a Rádió Bridge-ben.

A tévelygések mik voltak, és mire voltak jók?

A "tévelygésekből" lettem én, de talán nem is ez a legjobb szó. Hívjuk inkább kerülőutaknak őket. Ma sem gondolom ezeket tévedésnek, mert azt vallom, hogy ahova ma eljutottál, ahhoz kellett az összes állomás az életedben. Senki nem lesz egyszer csak "olyan". Hogy milyenné válsz, ahhoz minden elolvasott könyv, minden siker, csalódás, kirúgás, megbámult nő hozzátartozik, és kell is.

Na de akkor milyenek voltak a te állomásaid?

Minden volt, amit el tudsz képzelni, és az is, amit nem... Voltam halotti kórusban énekes, Szegeden szeszcsempész, kézműves fülbevalókat gyártó ember, aki a Balaton-parton a rendőrség elől menekülve terítette az áruját, képesítés nélküli pedagógus, hangszerbolti eladó - hát ilyenek...

A világot bejárhattuk a könyvekkel, de azt feltételezem, hogy a valóságban nem tudtál világlátó gyerek lenni, aki utazik, akit kozmopolitának nevelnek.

Képzelj el egy hatezer lelkes poros, alföldi kis falut, Újkígyóst, ahol a mezőgazdaság volt az egyetlen menekülő út. Ha nagyon szerencsés voltál, akkor a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola révén lehettél tanító bácsi a faluban, vagy ha mertél nagyobbat álmodni, akkor elmentél Szegedre és tanár bácsi lettél. Ebből a szempontból végtelen ingerszegény világ volt. Épp ezért nekem rengeteg az elmaradásom például a kultúra területén, amit nem mutattak meg, igény sem volt rá, és nem is volt nagyon hova menni. Nem voltak nagy, közös nyaralásaink sem - amiről minden gyerek áradozva mesél, hogy lent voltunk a Balcsin. Én azt sem tudtam, hol van a Balaton!

Hanem mit csináltál?

Fogtam három könyvet, kibicikliztem a határba vagy a nagyerdőbe, olvastam, császkáltam, fociztunk a grundon a srácokkal...

Elvágyódtál? Akár olvasva, vagy a tévét nézve megfogalmaztad, hogy én másképp akarom? Csábított a "más" lehetőség?

Hívott nagyon. Tök jellemző példa, hogy a szüleim könyvtárában volt egy Z. Vincze György könyv. Ő volt a hazai búvárkodás úttörője. Az ötvenes években saját maguk által barkácsolt eszközökkel, halált megvető bátorsággal merültek - erről olvastam tízévesen. Nem is értettem, hogy merték csinálni, de vonzott nagyon! Huszonhét éves koromig kellett várnom, amíg egyáltalán eljutottam a tengerhez, és belevetettem magam a búvárkodásba. Addig a tizenhét évem minden egyes napjában benne volt, hogy úristen, ez milyen jó dolog lehet!

Inger ingerre válaszol, inkább az inspirál, mint hogy egyedül csináld?

Egyedül kiállni egy más jellegű műsorban az más. Ha egy ugrást tehetünk, ott van a 40 milliós játszma - azt például imádtam! Az volt az első, ahol egyedül mutathattam meg, hogy mi az, amit tudok, vagy mi az, amit nem. Kezdő televíziósként, így negyvenévesen...

Hát ez az! Előbújtál... Miért?

A tévézésnél például el kellett jutnom odáig, hogy már nagyon akartam tanulni valamit. Mikor felhívtak az "Ezek megőrültek" című műsorral, azt éreztem, hogy elérkezett a pillanat, hogy szeretnék elsajátítani egy új szakmát. Kipróbálni, hogyan készül egy olyan műsor, amit a rádióval ellentétben nem 3-5 ember csinál, hanem 40-50 vagy 80. Hogy vajon ami hangban elég a rádióban, azzal a tévében tudok-e valamit kezdeni. Harminckilenc évesen egyszer csak megéheztem a tudásra, és lehet, hogy ha tavaly tavasszal nem a TV2 keres meg, hanem az Uránia csillagvizsgáló, hogy kellene valaki, aki letakarítja a tükröt a nagytávcsövön, nincs-e kedvem kipróbálni - akkor ma távcsőtakarító is lennék. Mindig hív valami, és azt A-tól Z-ig meg akarom tanulni. A búvárkodás is ilyen. Amit amatőrként el lehet érni, mindent megcsináltam. Ha még egy vizsgát megcsinálok, akkor oktató vagyok - érted? Időnként hajt az éhség.

Még mindig hónapfordulókat ünnepeltek...

Mert jó! És kell! Szerintem, ha egy kapcsolaton nem dolgozol, akkor elengedted. Akkor nem fontos a másik, és nem fog működni. Én az olyat nem együttélésnek, hanem "egymás melletti elélésnek" nevezem. Aki a gesztusokat kihagyja, ha nem visz rózsát annak a nőnek, akit szeret, akkor szerintem baj van.

Judit, a párod úgy fogalmazott, hogy megtalálta benned a másik felét. Már öt éve vagytok együtt. Hullámzás, alkalmazkodás nyilván van, de mintha létrejött volna egy ősi kötés... Hogyan?

Jó nehezet kérdeztél. Azért nem tudok gyorsan jól és röviden válaszolni, mert ez a kötés az első találkozásunktól kezdve megvolt. Amikor nem kell kérdés. Nem kell agyalás, hogy hova tovább, mit akarsz csinálni. Egy dolog biztos, hogy együtt kell csinálni, és mehetünk kézen fogva egyenesen előre. Soha semmit nem kellett megbeszélni. Miközben rengeteg mindenről beszélgetünk. Például a gyerekkérdésről, hogy hány legyen. Négy - mondtuk ki egyszerre, tudod! Szinte érthetetlen a dolog. Kicsit földöntúlinak is érzem, de az biztos, hogy mi erre vigyázunk is. A legtöbb ember a megőrzésnél rontja el. Ezt nem akarjuk. Ezért fontosak a rítusok is, és ezeken a gyerekek sem csorbíthatnak. Mindig azt mondjuk, hogy nem mi vagyunk a gyerekekért attól kezdve, hogy megszülettek, hanem ők beszülettek, a kettőnk kapcsolatába. Ezzel nem kapnak kevesebbet, mint más gyerekek, csak ez egy másfajta szemlélet. Közben meg tudjuk tartani önmagunkat és egymást.

Szerinted ezzel a személyiséggel te kompatibilis vagy a XXI. századdal?

Nem, de próbálok küzdeni. Kellenek még ilyen kis veteránok, nem? A könyvtárakat nem szabad fölégetni szerintem azért, mert majd az interneten elolvashatod. Én sok tekintetben így gondolkozom. Nekem fontosabb az, hogy adventi sütit készítsek a gyerekkel, mint 3 hónapon át vezetni egy tévéműsort. Az "ÖsszeEsküvők" lemondása is kicsit ilyen volt. Nem lehet hibát keresni benne. Vállaltam egy csomó dolgot őszre, amelyek mellett, ha erre a műsorra is igent mondok, az rányomta volna a bélyegét - például az adventi süti sütésre is. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretnék még tévézni...

De azzal, ahol most tartasz, elégedett vagy?

Nagyon. Nem is értem néha, hogy hogyan is jutottam Újkígyóstól idáig. Nehezen is tudok integrálódni egy csomó helyen. Amikor tévés vagy rádiós buli van, néha csak állok hülyén a sarokban, hogy mit keresek én itt, hát úristen, ott van X vagy Y. Én ezt nem tudtam megszokni a mai napig sem. Még mindig van bennem egy rácsodálkozás... De talán ez nem is baj.