Ördög Nóra: "Nem tudok ellene tenni"

Úgy tűnhet, hogy ez egy bagatell probléma - és persze valójában az is -, de közben mégis nagyon bosszantó. A legtöbb normális pár kedvenc időtöltése, hogy munka után bekucorodik otthon a kanapéra, és összebújva megnéz egy-egy romantikus/lövöldözős/ijesztgetős filmet, amiről aztán lehet beszélgetni, elmélkedni, amin lehet vitatkozni, és ami közös élményként megmarad mindkettejüknek. Hát ez velem sajnos kivitelezhetetlen. Vagy inkább azt mondanám: kiszámíthatatlan az akció végkimenetele. Mert vannak azért jobb napjaim, Palkó viszont sokszor már nem is kockáztatja, hogy valami olyan filmet tegyen be, ami neki sokat jelent, és kíváncsi lenne az én reakcióimra is, mert aztán csak sértődés lesz belőle. Tökéletesen megértem, mert hát milyen következtetést lehet levonni abból, hogy én már a főcím után néhány perccel édesdeden szuszogok?

Pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy nem köt le, amit látok. Ezek a filmek mindig nagyon érdekelnek, és miközben ragad le a szemem, azt érzem, belehalok, hogy nem tudom meg, mi történik majd a sármos főhőssel, és hogy lesz-e végül csók! (Ugye lesz...?!) Máskor meg én magam lepődöm meg azon, hogy milyen jól bírok egy teljesen érdektelen "zs"-kategóriás akcióvígjátékot is, ami elé csak úgy odakeveredek, miközben kapcsolgatom a tévét - ásítás nélkül! De miért csak akkor alszom el, ha Palkóval nagyon nekikészülünk az esti mozizásnak?

A kérdéskört szigorú és pontos vizsgálat alá vontam, és a következőkre jutottam: moziban sokkal jobb a statisztikám. Azaz néhány évvel korábban egyáltalán nem fordult elő velem, hogy nyilvános helyen leragadt volna a szemem. Az első ilyen dokumentált eset a Titánok harca című filmen történt meg velem 2010-ben. Soha nem fogom elfelejteni, annyira megrémültem magamtól. Először egyáltalán nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán az azóta lezajlott önvizsgálat ennek is feltárta az okát: minél hangosabb egy mozifilm, és minél többször harcolnak benne számomra teljesen értelmetlenül és követhetetlenül, annál könnyebben engedek a szemhéjamat ostromló gravitációnak. Mostanában már szinte nem is ellenkezem, csak megadóan Palkó vállára hajtom a fejem, 10-15 percenként (legalábbis azt hiszem...) felnézek, nyugtázom, hogy még mindig ugyanott tartunk, és ugyanaz történik, aztán csendben alszom tovább.

Visszakanyarodva arra a megállapításra, hogy jobb a statisztikám moziban: persze, mert ébren tart a popcorn! Otthon is teszteltem, abszolút működik, csak kár, hogy nem lehet 2 órán keresztül egyfolytában zabálni. Mert ha fogy a kukorica, ugyanúgy beindul a gyenge narkolepszia visszafordíthatatlan folyamata. Kell tehát valami extra és automatikus tevékenység, ami a puszta képernyőbámulás mellett leköt.

Második megállapítás: ha egyedül nézek filmet, soha nem alszom el. Sőt, ha a csajokkal vagy baráti társasággal mozizom, akkor sem. Hm. Érdekes tünet. Végül ez vezetett el a problémám megfejtéséhez is.

Nem a filmekkel van a baj, és nem is azzal, hogy nem érdekelnek. Biztosan fáradt is vagyok esténként, meg öregszem, de nem ez a lényeg. Egyszerűen arról van szó, hogy túlságosan lenyugszik a szervezetem. Az otthon melege és a biztonság érzése, amit Palkó közelsége nyújt annyira úrrá lesz a tagjaimon, annyira ellazít, hogy azonnal bealszom. A testem észleli, hogy most béke van, nyugalom és teljes a biztonság. Az agyam pedig hiába ellenkezik, hogy "de hát George Clooney és Brad Pitt egy filmben...", percek kérdése, és már alfában követem az eseményeket. Aztán már úgy sem.

Palkó szerencsére nem adja fel, de ha látja a fejemen, hogy reménytelen, eleve olyan filmet választ, ami jó eséllyel csak őt érdekli. Illetve rászoktunk a sorozatokra. Így jártam anyátokkal - 20 perces epizódok, ajánlom minden kedves sorstársamnak!

Amúgy meg azt gondolom, inkább gyarapodjon csak az "elsőtízpercétláttamcsak" filmek listája, amíg ez azt jelenti, hogy jól érzem magam a bőrömben.