Rosa Parks: Csak ült, és megváltoztatta a világot

Rosa 1913. február 4-én született Alabama államban, Amerikában. Édesapja, James McCauley asztalosként dolgozott, édesanyja, Leona McCauley pedig tanítónőként. A családi harmónia hamar felbomlott szülei válásakor, így az amúgy is sokat betegeskedő kislányra újabb megpróbáltatások vártak. A kis Rosa édesanyjával és öccsével nagyszülei farmjára költözött. Az édesanya maga tanította gyermekeit, Rosa csak 11 éves korában ment először igazi iskolába, Montgomerybe. Később egy másik középiskolában folytatta tanulmányait, amit rövid időn belül kénytelen volt abbahagyni. Pedig nagyon szeretett tanulni, ám erre nem volt tovább lehetősége. Nagymamája, később pedig az édesanyja is lebetegedett és neki kellett ápolni őket, egy személyben gondoskodni a háztartásról. Mindezt pedig csak nehezítette, hogy ezekben az időkben a Jim Crow törvények értelmében a fekete bőrűeknek kevés joga és lehetősége volt. Példának okáért még az is tilos volt, hogy a fekete bőrű diákok felszálljanak az iskolabuszra. Nekik gyalogolniuk kellett az iskolába, ami sokszor kilométerekre volt az otthonuktól. A felnőttek helyzete sem volt jobb, a városi buszokat ugyan igénybe vehették, de csak és kizárólag meghatározott ülésekre ülhettek le. Ezekről a diszkriminatív időkről így írt Rosa: "Mindennap láttam, ahogy elmegy a busz... Nekem azonban ez volt a természetes; nem volt más választásunk, mint elfogadni a szokásokat."

Rosa Parks azonban nem az a nő volt, aki ezt az igazságtalanságot sokáig tűrte volna. Kezdetben nem volt az a kimondott harcos amazon, később azonban megerősödött a hangja. Sokat segített neki ebben élete támasza, az a férfi, akit nagyra tartott, és aki támogatta őt egész életén át. 19 évesen ment hozzá Raymond Parks borbélyhoz, élete szerelméhez, aki egy fekete polgárjogi szervezet tagja volt. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy pár évvel később már Rosa is aktív szerepet vállaljon a mozgalomban. Ifjú asszonyként több munkahelyen dolgozott, mindemellett pedig igyekezett befejezni az iskolát, ami 1933-ra sikerült is neki. Ez igencsak nagy szó volt, ugyanis a fekete lakosság alig 7%-a érettségizett ezekben az években. Rosa eszes lány volt, azt azonban sosem remélhette, hogy szorgos munkával meggazdagszik egyszer. Olyan erős volt a faji megkülönböztetés, hogy egy fekete lánynak akkor sem volt sok esélye, ha tanult volt. Rosa szerencsés volt, mert volt munkája. Eleinte házvezetőnőként dolgozott egy liberális, fehér házaspárnál, akikkel jól összebarátkoztak. Ők bátorították a lányt, hogy vegyen részt minél több faji egyenlőségért harcoló mozgalomban. Így aztán Rosa idővel csatlakozott az NAACP (Színesbőrűek Felemelkedéséért Országos Szövetség) szervezetéhez. Mint az elnök titkárnője, egészen 1957-ig dolgozott a szervezetben. Ez idő alatt történt az ominózus buszos eset, ami Rosát egyszeriben az NAACP jelképévé tette.

Lássuk be, manapság sem egyszerű mondjuk a piros hetesre felverekedni magunkat, de legalább, ha már feljutottunk, ott vagyunk és nem kötelező egymást figyelve le- és felszállnunk folyton. A negyvenes években viszont ez volt a törvény. A buszok elején csak fehér bőrű utasok foglalhattak helyet, a feketéknek csak hátul volt helyük. Mivel a buszon jóval több színes bőrű utazott, mint fehér, ezért az ülések szín szerinti szakaszos elkülönítése változó volt - ezt a buszsofőr szabályozta. Teszem azt, elindult a busz a-ból x feketebőrű utassal, akik hátul bárhová ülhettek, akár középre is, ha olyan sokan voltak Viszont amint felszállt néhány fehérbőrű utas és nekik esetleg már nem jutott hely elől, akkor a színesbőrűeknek azonnal fel kellett állniuk középről és szó nélkül átadni a helyüket. Vagy mondok mást: ha egy fekete utas felszállt a buszra jegyet váltani, de az első sorokban már ültek fehérek, akkor neki tilos volt hátramenni a buszban. Megváltotta a jegyet, aztán szépen leszállt a buszról, odakint elsétált a hátsó ajtóig, és ott szállt fel. Sokszor ez a procedúra olyan hosszúra nyúlt, hogy a sofőr elunta és faképnél hagyta a hátsó ajtó felé tartó utasokat úgy, hogy azoknak érvényes jegye volt. Emiatt a megalázó bánásmód miatt rengetegen panaszkodtak, nyilván nagyon bántó és kiszolgáltatott érzés lehetett így közlekedni nap mint nap. Rosa is irtózott a rendszertől, de tűrte. Egy ideig.

Rosa 1955-ben a Fair áruházban is dolgozott. December elsején, este hat órakor végzett a munkával, majd türelmesen várt a buszra, hogy hazamenjen. Jegyet váltott, és elfoglalta a helyét középen, a fehéreknek fenntartott székek mögött közvetlenül. Mikor a harmadik megállóhoz értek, már az összes fehéreknek fenntartott hely foglalt volt, így érvénybe lépett a "színesbőrű azonnal átadja a helyét" szabály. A buszsofőr dühödten szólt négyükre, hogy pattanjanak fel és menjenek hátra, vagy szálljanak le. Hárman meg is tették, de Rosa nem. Így emlékszik vissza cselekedetére: "Mikor a fehér sofőr felénk lépett, intett, és megparancsolta, hogy keljünk fel a helyünkről, éreztem, hogy úgy borít el az elszántság, mint a takaró egy téli éjszakán." Rosa tehát nem mozdult, csak meredten bámult maga elé. A sofőr azt hitte, nem hall jól, ezért többször nyomatékosan elismételte, hogy álljon fel és menjen el, de Rosa továbbra sem mozdult. "Ha nem áll fel, hívom a rendőrséget és letartóztattatom" - mondta a sofőr, mire Rosa csak annyit válaszolt: "Rendben, tegye."

Nem sokkal később egy rendőr elvezette és fogdába zárta. Rosa azonban nem sokáig volt rácsok mögött. Az NAACP elnöke, Nixon, óvadék ellenében hamar kihozta és meggyőzte, hogy engedélyezze, esetét felhasználják a faji megkülönböztetés-ellenes kampányukban. Így lett Rosa Parks neve és arca mindenki számára ismert. Különösen, amikor négy nappal később a buszban történetek miatt bíróság elé állították szegényt, és bűnösnek nyilvánították zavarkeltő magatartás és a helyi rend megszegése miatt. 14 dollár bírság fizetésére ítélték. Rosa fellebbezett, amivel megdöbbentette a közvéleményt. Ekkor kezdtek csak igazán foglalkozni az üggyel! Rosa sajnálatos esete tökéletes indok volt a háború kirobbantásához. Feddhetetlen személye, kedves, elegáns stílusa, csendes viselkedése pedig tökéletesen illett ahhoz, hogy a mozgalom központi alakjává váljon, mondhatni arca legyen!

December 5-én kis csoport verődött össze a városban, hogy buszbojkottot szervezzen. A mozgalomnak a "Montgomery Fejlődéséért Szövetség" nevet adták, vezetőjének pedig a fiatal és tettrekész Martin Luther Kinget választották. Azon a napon kezdődött a bojkott, amikor Rosát 14 dollár bírságra ítélte a bíróság. Ezzel azt akartál elérni, hogy ettől kezdve bánjanak udvariasan a fekete utasokkal, engedjék meg, hogy akár színesbőrűek is lehessenek sofőrök, és ne kelljen felállni senkinek egy másik utas miatt. A bojkott megkezdődött, a kiáltványban ez állt: "Kérünk (...) minden négert, hogy a letartóztatás és tárgyalás elleni tiltakozásul (...) ne használják a buszokat. Kérjük a gyerekeket és felnőtteket, ne szálljanak buszra hétfőn." Így is lett. Egyetlen színesbőrű sem szállt buszra hétfőn, sem kedden, sem szerdán. A bojkott 381 napig tartott. A busztársaságnak akkora volt a vesztesége, hogy kénytelen volt engedni a követeléseknek. Ez hatalmas siker volt, ami nagyon sokat lendített a faji megkülönböztetés elleni harcon. Híres alakká emelte Martin Luther Kinget, E. D. Nixont - és persze Rosa Parksot is. A kongresszus egyébként 1964-ben elfogadta azt a törvényt, amely megtiltotta, hogy bárkit megkülönböztessenek faji hovatartozása, bőrszíne, vallása vagy származása alapján.

1957-ben a Parks házaspár elköltözött Hamptonba, hogy ott kezdjék újra az életüket, nyugodtabb körülmények között. Rosa eleinte felszolgálóként dolgozott, majd varrónőként, végül pedig recepciósként, egészen nyugdíjazásáig. Férje 1977-ben hunyt el rákban, az ő emlékére alapították a Rosa és Raymond Parks Intézményt, amely többek között olyan buszkörutakat szervez, aminek a célja, hogy a fiatalok megismerkedjenek alapvető emberi jogaikkal. Rosa 1992-ben könyvet írt saját életéről, de nem ez az egyetlen könyv, ami az ő történetét dolgozza fel. Rosa Parks neve egybeforrt az emberi jogok harcával, így sok film, dokumentumfilm, sőt még zeneszámok is születtek róla. Rosa hosszú, munkás, szegény életet élt, 2005. október 24-én halt meg, 92 évesen. Montgomery és Detroit városa tisztelete jeléül buszai első üléseit fekete szalaggal kötötte át egészen Rosa temetéséig. A Capitoliumban ravatalozták fel, George Bush és felesége elsőként koszorúzta meg sírját.

Rosa Parks talán nem az a fajta hős, aki emberfeletti képességekkel rendelkezik. Ő csak egyszerűen ülve maradt, amikor azt parancsolták, álljon fel. "Nem akartam, hogy igazságtalanul bánjanak velem, hogy megfosszanak egy ülőhelytől, amiért fizettem. Itt volt az idő... itt volt a lehetőség, hogy kiálljak azért, amiben hiszek, hogy kifejezzem, mit éreztem, mikor így bántak velem."