Josephine Baker, az első afroamerikai szupersztár

Cikkünk szerzője Takács Nóra, a Hogyan legyek jó nő? sorozat háziasszonya Csatlakozz Nórához az iWiW-en és a Facebookon!

A gyönyörű fekete gyöngyszem Freda Josephine MacDonald néven született 1906. június 3-án Missuri államban, Saint Louise-ban. Édesanyja, Carrie McDonald mosónőként dolgozott, édesapja személye kérdéses. Mára minden életrajzi írás szerint Eddie Carsonról van szó, akinek mondjuk Josephine életében nem sok szerep jutott - a családot sosem támogatta, elhagyta őket az első adandó percben. Anyja nem sokkal később férjhez ment egy kedves, de földönfutó emberhez, aki ugyan irányította és vigyázta a családot, de a szűkös anyagi helyzetükön egymaga nem tudott enyhíteni, különösen úgy nem, hogy évről évre egyre több éhes száj várta haza esténként. A nagy szegénységen az segített valamelyest, amikor a gyerekek is munkába álltak. Nyomorúságos és szívszorongató gyerekkora volt szegény kis Josephine-nek, aki már 8 évesen különböző családoknál takarított vagy bébiszitterkedett. Munkaadói többször kegyetlenül bántalmazták, ha apró hibákat ejtett. Forró vízbe dugták a kezét például, amikor túl sok szappant használt mosáskor. 4 évvel később, 12 évesen a kislány abbahagyta az iskolát és megszökött otthonról. Úgy döntött, nem ezt az utat választja. Nem lesz mások rabszolgája többé.

Josephine eleinte a város nyomornegyedében húzta meg magát, kartondobozokon aludt és a szemétben keresett magának élelmet. A szörnyű időszaknak hamarosan egy pincérnői állás vetett véget, és házassága Willie Wellsszel 1919-ben. Férjével szinte még gyerekek voltak, és túl sokat nélkülöztek ahhoz, hogy boldogan éljenek, így házasságuk nem tartott sokáig, és az a rövid idő sem volt túlságosan boldog. Josephine kemény nő volt, jobban mondva ekkor még kislány. Egész életére jellemző, hogy soha nem függött senkitől, folyton harcolt, és amit akart, megszerezte. Amikor érezte, hogy szabadulni szeretne férjétől, nem ringatta magát a biztonság hamis illúziójába, hanem bátran továbblépett. New Yorkig meg sem állt, ahol táncosnőként kezdett dolgozni. Broadway-revükben táncolt, nem kis sikerrel! Pár sasszéval és szökkenéssel később már ő volt a legjobban fizetett táncosnő a karban. Időközben pedig ismét megházasodott, igaz, ez a frigy sem tartott sokáig, de legalább viszonylag boldogan telt. Ezúttal Willie Baker volt a szerencsés férj, akinek nevét egész életén át viselte a Bronz Vénusz. Nem feltétlenül szerelme jeléül, sokkal inkább azért, mert karrierje ekkor kezdett a magasba ívelni, és mindenki Josephine Baker néven emlegette, így nem változtatott a későbbiekben sem.

Élete nagy döntése volt, mikor elhatározta, elhagyja Amerikát és szerencsét próbál Európában. Párizsba utazott 1925 októberében, ahol egyből a híres Champs-Élysée-n debütált a La Revue Negre-ben. Josephine elképesztő sikert aratott a már sokat látott franciák között azzal, hogy erotikus táncát csipetnyi meztelenséggel fűszerezte. Vevők erre mondjuk mindenfelé a műértők, de akkor és ott kivételesen nagyot szólt a merészség és az egzotikum. Egy csapásra ő lett a legkeresettebb táncosnő, köszönhetően formás alakjának, színes bőrének és az erőnek, ami belőle áradt. Elég csak megnézni, hogy táncol, egészen elképesztő! Mintha minden végtagja külön testhez tartozna, és mindegyik valami mást táncolna, mégis együtt él és mozog az egész előadás. Táncait eleinte híres banánszoknyájában adta elő, ami tulajdonképpen egy szoknyaszerűség volt banánból kirakva, ami alatt és felett nem viselt sok mindent. Idővel olyan népszerű lett, hogy végtelen pénzt ajánlottak egyetlen fellépéséért, de ő arra is csak azt mondta: a dupláját kéri. Meg is kapta. A show pedig most sem maradt el, elképesztő látványt varázsolt a színpadra a tehetséges Josephine: néha hatalmas virággömbből szállt alá a mennyezetről, néha élő állatokkal állt egy színpadon. A gyémánt nyakörvvel megajándékozott gepárdja, Chiquita például jellegzetes kiegészítője lett fellépéseinek. Az állat azonban nem szerette túlzottan a szereplést és általában a zenészárokban keresett magának pihenőhelyet a show alatt, halálra rémisztve rendszerint a nézőket és zenészeket egyaránt. Példát vehetett volna későbbi, jóval fegyelmezettebb utódjáról, a fekete párducról, akivel szintén sokszor lépett fel a művésznő. Josephine nagyon ügyesen ráérzett arra, mi kell a népnek: az egzotikum. Bőrszínét nemhogy takargatni próbálta volna, az előadásait kifejezetten erre építette: afrikai hercegnő érzést keltett, aki az amerikai nyomornegyedből érkezett.

Hatalmas utat tett meg Josephine, mire elérte, amit akart: sikert, elismerést és vagyont. 1927-re a világ legjobban fizetett és legtöbbször fényképezett szupersztárja volt, akiért bolondultak a férfiak. Drágábbnál drágább ajándékokkal kedveskedtek neki és könyörögtek, hogy legyen a feleségük, ő azonban nemet mondott mind a több száz kérőnek. Az ajándékokat mondjuk elfogadta. Ahogy a kedves bókokat is, például azoktól a Párizsban élő zseniális művészektől, akiknek egy csapásra a múzsája lett: Picasso, Christian Dior, F. Scott Fitzgerald is bolondult érte. Hemingway azt mondta róla, hogy "a legszenzációsabb nő, akit valaha is látott". Josephine a színpadon kívül hamar meghódította a filmvásznat is, három nagyon sikeres filmben szerepelt zsinórban: a Tam-Tam hercegnőben, a Trópusok szirénjében és a Zou-zou című filmekben, és ha ez mind nem elég, még énekesnőként is debütált. Ekkorra datálható legnagyobb slágere, a J'ai deux amours például. Felhalmozódott vagyonából hatalmas villát vásárolt magának Franciaországban, ahová átköltöztette Amerikában élő családját is, akiknek csak elképzelni tudom az örömét.

Josephine 1936-ban visszalátogatott Amerikába, ahol a fogadtatása korántsem volt szívélyes. Nehezen tudták tolerálni az amerikaiak, hogy egy színes bőrű nő sikeres, gazdag és tehetséges, a New York Times egyenesen "néger némbernek" nevezte őt. Nem csoda, ha nem vendégeskedett tovább egykori hazájában és gyorsan visszatért oda, ahol tisztelték és szerették az emberek, és szerelme is várt már rá. 1937-ben harmadszorra is férjhez ment, ezúttal Jean Lion francia cukormágnáshoz. A házasság révén elnyerte a francia állampolgárságot, az amerikairól pedig könnyedén, szemrebbenés nélkül lemondott. Franciaországot hazájaként imádta, olyannyira, hogy a II. világháború idején önként adta a fejét kémkedésre, információkat és üzeneteket szállított a Francia Ellenállási Mozgalom hírvivőjeként kottái közé csempészve, nem kis kockázatot vállalva ezzel. Segítette a Vöröskereszt munkáját, rengeteget utazott külföldre, elsősorban a francia gyarmatokra, ahol szórakoztatta a katonákat és információkat szállított. 1942-ben Marokkóban volt legnagyobb tragédiájának pillanatában. Elvetélt, sajnos nem először életében. Ezúttal azonban életmentő műtétre is szükség volt, az orvosok eltávolították a méhét. Josephine-nek így szembe kellett néznie a szörnyű ténnyel: sosem lehet saját gyermeke.

Jospehine Bakert a háborúban tanúsított bátorságáért a létező legnagyobb francia katonai érdemrenddel, a Croix de Guerre-rel jutalmazta maga Charles de Gaulle. Az elismerés nem szállt a fejébe, továbbra is aktív maradt abban, amihez értett: táncolva szórakoztatott, és kiállt a jó ügy mellett. Habár Franciaország mindig is az elsőszámú otthona maradt, egy időre visszatért Amerikába, hogy harcoljon a rasszizmus ellen, támogassa a Polgárjogi Mozgalmat. A háború idején elvált férjétől, majd újraházasodott 1947-ben, ezúttal Jo Bouillon hegedűshöz ment feleségül, aki mindenben támogatta őt. Az amerikai úttól kezdve a családalapításig mindenben segédkezett. Közös gyermekeik ugyan nem lehettek, Josephine azonban örökbefogadott 12 gyermeket a világ minden tájáról, amerre csak járt. Kora Angelina Jolie-jának is mondhatjuk. Én nagyon tisztelem azokat a nőket, akiknek van lehetőségük tenni, és tesznek is. Josephine ebben éllovas volt. Családját "Szivárvány Törzsnek" nevezte, mivel nagyon sokszínűek voltak, kulturális gyökereiket tekintve és bőrszínük alapján is: 10 fiút és két kislányt fogadott örökbe Japánból, Kolumbiából, Marokkóból, Franciaországból, Finnországból, Venezuelából, Koreából és így tovább. A gyerekeket szeretettel, tisztességgel, figyelemmel nevelte hatalmas francia kastélyában, a Château de Milandes-ben férjével, akitől később szintén elvált. Ő volt az utolsó, negyedik férje, bár igaz, Josephine eztán sem élt szerzetesi életet. Mindig is voltak, akik szerették őt, férfiak és nők egyaránt. Bizony nők is akadtak szép számmal az ágyasai között, például Frida Khalo mexikói festőművész is.

Az 1960-as években Josephine utolsó nagy turnéra indult, fellépett többek között Fidel Castro előtt Kubában, Londonban és 1973-ban szívszorító izgalmak között a New York-i Carnegie Hallban. Rettentően félt, hogy ismét rossz lesz a fogadtatása, Amerika azonban ezúttal meghajolt a művésznő előtt, hatalmas vastaps és ováció fogadta az előadását. Két évvel később Párizsban tartott egy hatalmas búcsúestet, ahol bemutatta az elmúlt 50 éve legjobb darabjait, sikereit. A bemutatót Grace Kelly, Sophia Loren, Mick Jagger, Liza Minnelli, Diana Ross is ámulattal nézték végig, a siker pedig akkora volt, amekkorát soha életében nem remélt. Így köszönt le a díva, aki négy nappal a búcsúest után agyvérzést kapott és kómába esett. Hiába szállították kórházba, az életét már nem sikerült megmenteni. 1975. április 12-én, 68 évesen érte a halál.

Mikor megtalálták a Kreol Istennőt, a világ legelső afroamerikai szupersztárját, az ágyában feküdt, kómában. Arca azonban békés volt, körülötte újságok, cikkek hevertek, amik mind egyről szóltak: ragyogó búcsút intett Josephine Baker. Temetésén 21 ágyúlövéssel, francia katonai tiszteletadással búcsúztak tőle több mint húszezren.