Divatbotrányok: Yves Saint Laurent

2012.10.27.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Egy tervező, aki nem restellte megalkotni az '60-as évek legpajzánabb ruhadarabjait, melyek aztán nevét a divat legnagyobbjai közé emelték. Egy tervező, aki még hírből sem ismerte a töketlenséget. Ő Yves Saint Laurent, az egyik legismertebb francia divatház atyja, aki már 21 évesen Dior jobbkeze volt. A Life.hu Divatbotrányok sorozatában ezúttal róla olvashattok.

Az algériai származású tervező zsenialitása már ifjúkorában a felszínre tört. A jelmeztervezés irányította figyelmét a divat világára, bár ez a kezdetekkor inkább menekülés volt. Őzike tekintet, tündéri mosoly, kunkori tincsek. Egy kislány esetében mindezek a födreszállt angyal legfőbb ismérvei, míg egy kisfiú esetében maga a pokol. Yves Saint Laurent - pechére - rendelkezett mindezekkel, továbbá az ég még némi kislányos bájjal is "megáldotta". Iskolatársai számára ő volt a két lábon járó céltábla. Szemérmes természete és a művészetek iránti fogékonysága pedig nem sokat javított helyzetén. Így aztán legjobb barátai édesanyja és leánytestvére voltak, akiknek aztán éjt-nappallá téve tervezett és varrt. Hát így kezdődött...

A 17 éves Saint Laurent meg sem állt Párizsig, ahol aztán akkora népszerűségre tett szert, hogy divatrajzai még a Vogue-ban is helyet kaptak. Az akkori szerkesztő nem is tudott ellenállni a fiúnak, nyomban beajánlotta, nem is akárkinek: magának Christian Diornak. Az ifjú tehetség egészen Dior haláláig dolgozott a divatháznak. 21 évesen kinevezték művészeti vezetőnek, azzal a nem titkolt céllal, hogy a csőd széléből rántja majd vissza a céget. Szépen ívelő karrierjét a hazájában dúló polgárháború szakította félbe. A tervező behívólevelet kapott. Brutális viszonyok, karrierféltés, hőn szeretett Párizsától való megválás. Az érzékeny lelkű Yves pár napig bírta a strapát, majd egyszerűen idegösszeroppanást kapott. Elektrosokk és gyógyszeres kezelés következett, melyek után súlyos drogfüggőség alakult ki nála. Családja és orvosai lemondtak róla. Ő azonban, fittyet hányva a statisztikákra, pár éven belül ismét visszatért a tervezőasztalhoz.

A '60-as évek kritikái visszhangoztak Yves Saint Laurent "tébolyult" darabjaitól. Elsőként alkotott olyan természetes vonalú ruhákat, melyek a kor szellemétől idegenül, szemérmetlenül követték viselőjük testének vonalát vattatömések és merevítők nélkül. Mindennapi farmerrel és áttetsző anyagokkal kezdett dolgozni, melyek alól a vállak, a dekoltázs és olykor a mellbimbók is huncutul kivillantak. A sajtó és a kritikusok hol magasztalták, hol pocskondiázták. Ki betegnek, ki perverznek, ki géniusznak tartotta. Ez is lehetett az oka annak, hogy aki csak megtehette, YSL-ben flangált. Tweedzakók, combközépig érő csizmák, női nadrágkosztümök. Mindezek a tervező és egyben az Yves Saint Laurent divatház védjegyeivé is váltak.

A diadalmenet őrületes volt, a kihívó és provokatív stíluson pedig az eltelt évtizedek sem változtattak. Az Opium parfümhöz készített kampányfotóin például a tervező egyik legbecsesebb modellje, Sophie Dahl szerepel, jobban mondva vonaglik teljesen meztelenül. Alabástrom bőr, bongyori vörös tincsek, kéj és mámor. Túlfűtöttsége miatt több államban is betiltották a képeket, a mester azonban csak mosolygott. Óriási visszhang és nem kisebb siker kísérte munkásságát egészen 2002-ig, visszavonulásáig.

Napjainkban meglehetősen piszkafa lábakon imbolyog a francia divatház, ami legalábbis legfrissebb vezető tervezőjének, Hedi Slimane-nek a darabjait illeti. A tunéziai-olasz tervező a Dior Homme éléről érkezett az YSL-hez, azonban első ruhadarabjai miatt igencsak lehúzta a szakma. Elsősorban azért, mert a divatház régi dicsőségét túlságosan görcsösen akarta felébreszteni, sőt, még nevet is változtatott. A céget Saint Laurent Paris-nak keresztelte. Keményebb szavakkal illették azonban a tervező Saint Laurent-kollekcióját. A kifutót ellepték Zorro női alteregói és tömérdek bájos tehenészlány. A párizsi divathéten debütált darabokat a kritikusok többsége egyszerűen középszerűnek tartotta. Kissé cicomás, kissé közönséges holmiknak. Csipkék, fodrok, rojtok, masnik és kalapok minden mennyiségben. Legfőbb kritikusai úgy vélték, néhány modellel nem is volna nagy gond, ám a luxus és elegancia fogyasztóinak igényeit semmi esetre sem szolgálhatják ki, inkább tűnnek úgy, mintha csak tömeggyártásra készültek volna.

Generációjának egyik legtehetségesebb kreátoraként számon tartott Slimane-nek bizony feladták a leckét. A tervező azonban kimondottan rosszul bírta a kritikát. Mi több, Cathy Horynt, a New York Times divatkritikusát még a bemutatóra sem hívta meg, mert a hölgy már korábban sem éppen dicsérő szavakkal illette kreációit. Így aztán a mai napig nyomdafestéket nem tűrő üzengetés folyik közöttük. A helyzetet persze csak tovább mérgesítette, hogy az új kollekciótól Horyn szintén nem volt elragadtatva. De legyünk nyugodtak, nyilván akad majd, aki mit sem törődve a kritikusok véleményével, lelkesen magára kapkodja a tervező pazar kis jelmezeit.

Íme a 2011-es Opium-reklám Emily Blunt színésznővel a főszerepben: