Testi mesék a régmúltból - Botrányos tetoválások

A spanyol-amerikai háború után új kliensek tűntek fel a tetoválómestereknél: az európai arisztokrácia. Természetesen jóval korábban is akadtak olyan nemesek, akik általában a szentföldi zarándokútjuk során begyűjtöttek egy-egy ábrát. Idővel azonban egyre többen készíttettek különböző rajzokat, feliratokat testükre egy-egy emlékezetes utazás alkalmával. Persze ahogy terjedt ez az újfajta szokás, már más okból is "tű alá feküdtek" a nemesek. Sokan például a királyuk iránti hűségüket pecsételték meg különböző mintákkal. A kor két jelentős tetoválója, George Burchett és Tom Riley számos angol és európai uralkodócsalád tagját tetoválta. Riley mester saját bevallása szerint 1911-ig 2500 nemes hölgyet "varrt ki", többek között a magyarok kedvenc királynéját, Erzsébet királynét.

Sisinél már az öltözködése is több okból botrányt kavart az udvarban: hanyagolta az alsószoknyát, illetve cipőit is ritkábban cserélte, mint ahogy azt "ildomos" lett volna az etikett szerint. De amikor kiderült, hogy egy vasmacskát tetováltatott a vállára, felbolydult az egész udvar. Persze Sisit ez legkevésbé sem érdekelte. A magyarok királynéja sokszor ellenszegült az uralkodókra vonatkozó szigorú szabályrendszernek.

Burchett memoárjából az is kiderül, hogy VII. Edwardnak jelentős szerepe volt abban, hogy ilyen mértékben elterjedt ez a fajta testdíszítés a felső körökben: ő a koronázását ünnepelte meg egy hazafias mintával. Ki gondolná, hogy még Churchill anyja is hordott tetoválást, méghozzá egy farkába harapó kígyót, avagy az örök körforgás szimbólumát - sőt, a szigorú erkölcsű Viktória királynő sem vetette meg a test díszítésének ezt a módját. Ő állítólag nem látható, intim helyen tetováltatott, ami persze nem feltétlenül jelenti azt, mint manapság, hiszen a viktoriánus korban már a láb is intim területnek számított.

Habár Magyarországon nem volt túl elterjedt a tetoválás, mégis akadtak történelmi személyiségek, akik nem maradtak le a nyugati kortársaik mögött. Horthy Miklós kormányzó több ábrát is hordott a testén, Gróf Széchenyi István pedig szerelme jelképéül üttette bőrébe Selina O'Meade ír-osztrák hölgy nevét bécsi nevelkedése során. Annyira elfogadottá vált a tetoválás, hogy még az újságok is foglalkoztak ezzel az újfajta divattal, és a társasági események fotóin is jól láthatóak voltak az ábrák mind a férfiak, mind pedig a nők testén. A tetoválás csillaga azonban rövid időn belül leáldozott ezekben a körökben. Az újságokban retusálással tüntették el a blúzok alól kitűnő "képeket", és egyre inkább visszatért a régi rend. A tetoválás látszólag eltűnt a mindennapi életből, a nemesek közül pedig jó páran mélységesen megbánták, hogy tetováltattak magukra.

A következő száz évben inkább a negatív sztereotípiák lengték körbe a tetoválást mint jelenséget, és egyértelműen a maszkulin külsővel kötötték össze. Nőiesnek semmiképpen sem tartották. Ma már megoszlanak erről a vélemények, és bár még mindig akadnak olyan helyzetek, ahol nem nézik jó szemmel, ha valaki ábrákat hord a testén, de a tetoválás reneszánszával a társadalom is egyre elfogadóbb. Hogy botrányokra számíthatunk-e még, nem tudhatjuk biztosan, az ember ugyanis szereti a határokat feszegetni. Az azonban nehezen képzelhető, hogy egyszer újra ciki lesz a tetoválás.