Egy véletlennek köszönhetően lett divat a napbarnított bőr

Ez tipikusan egy olyan kérdés, amiről mindenkinek megvan a véleménye. Van, aki a szoláriumra, és van, aki a fényvédőre esküszik, a két tábor pedig valahogy képtelen közeledni egymáshoz. De milyen út vezetett odáig, hogy a barnulás kérdése egy ennyire sarkalatos és megosztó téma lett, főleg a nők életében?

A fehér bőr évezredeken keresztül egyet jelentett a magas státusszal, és nagy csodálat övezte. A felsőbb osztályok bőrük fehérségével mutatták meg kényelmes, benti, szabadidővel teli életüket. Ezzel szemben, akik kénytelenek voltak megállás nélkül a földeken dolgozni akár tűzött a nap, akár nem, lebarnultak.

A magas rangú férfiak és nők pedig szinte bármire képesek voltak, hogy minél fehérebbek és sápadtabbak legyenek. Az ókori görögök és rómaiak krétát vagy fehér (mérgező) ólmot használtak, hogy bőrük minél világosabbnak tűnjön. A nyolcadik századtól a japán nők pedig fehér maszkot készítettek (mérgező) ólom vagy (mérgező) higany alapú porok felhasználásával.

Később, I. Erzsébet uralkodása alatt a magas rangú nők figyeltek arra, hogy ne érje a nap arcukat, de emellett ők is előszeretettel használtak különböző, ólomtartalmú keverékeket, amelyek később köszvényhez, vérszegénységhez, de akár veseelégtelenséghez is vezethettek. A 19. században napernyővel és arcfehérítő krémmel harcoltak a napsugarak ellen. De nem ám csak a nők: a fess, fiatal férfiak is követték a női praktikákat és divatot, így a fehér bőr ideálját is.

A minél világosabb bőr imádata először az ipari forradalom alatt kezdett megváltozni. Az urbanizációnak hála a munkásosztály is beköltözött az árnyékba, sokan dolgoztak bányákban és gyárakban, a fennmaradó időt pedig otthonukban töltötték - tehát már nem barnultak le.

A gyermekek körében megjelent az angolkór és egyéb csontdeformitások, majd 1890-re Theobald Palm felismerte, hogy a napfény kulcsfontosságú a csontok fejlődéséhez. 1903-ban Niels Finsen orvosi Nobel-díjat kapott, miután sikeresen alkalmazta a fényterápiát a bőrfekélyek eltávolítására. Bár a napfény áldásos hatásaira már ekkor rájöttek az orvosi körökben, még mindig 20 év kellett ahhoz, hogy a divat is rátaláljon.

A napozás divatja pedig csupán egy véletlennek köszönhető, ami nem máshoz köthető, mint a világ egyik legnagyobb ikonjához, Coco Chanelhez,

és csupán azért, mert 1923-ban egy nyaralás alatt véletlenül lebarnult a francia Riviérán. Ez elég volt ahhoz, hogy lefektesse a szépségről alkotott kép új alapköveit. Arra viszont, hogy a barna bőr ténylegesen elkezdje térhódítását, még mindig várni kellett, hála a gazdasági világválságnak, a második világháborúnak és az azt követő időszak nehézségeinek.

A barna bőr igazi fénykora az 50-es években kezdődött, amikor a fürdőruhák kisebbek lettek, megjelentek az első önbarnító krémek, és az olyan reklámok, amelyek elkezdték "cikinek" titulálni a sápadt bőrt. Innentől pedig nem volt megállás. A 70-es évekre a magazinok és a filmek tele voltak gyönyörű, egészséges, jó életű és természetesen barna bőrű sztárokkal, sőt, megjelent az első Malibu Barbie is. Azonban, ahogy végül minden jónak vége szakad, a barnulás sem folytatódhatott sokáig következmények nélkül. A szakemberek hamarosan rájöttek arra, hogy UV-sugarak és a bőrrák között hatalmas az összefüggés, majd amikor ezt megoldandó, a 80-as években igazán népszerűek lettek a szoláriumok, arról is kiderült, hogy ugyanolyan veszélyes.

A "barnulni vagy nem barnulni" kérdése pedig talán még sosem osztotta meg annyira az embereket, mint manapság. Vannak, akik töretlenül kitartanak amellett, hogy egyedül a napbarnított, lesült bőr a szép, és mindenre hajlandók annak érdekében, hogy elérjék az áhított színt. Legyen szó arról, hogy hosszú órákon keresztül fekszenek a napon, rendszeresen látogatják a szoláriumot, vagy úgy kenik magukra az önbarnítót, mintha nem lenne holnap.

Ezzel szemben pedig ott van a másik csoport, akik a naptejet kenik pontosan úgy, mintha nem lenne holnap. Ők azok, akik annak érdekében hajlandók bármire, hogy a nap káros sugarai ne érjék a bőrüket. Nyáron a hatalmas kalap alapfelszerelés, ahogy a többet takaró, naptól védő ruhák is. Napra sem mennek ki még véletlenül sem, ha pedig mégis muszáj, szigorúan csak folyamatos fényvédőzés mellett.

A két csoport közti ellentét egyre inkább feloldhatatlannak tűnik. Míg az egyik oldal az áhított "egészséges" szépségre szavaz, a másik, a "fehér bőrű" csoport is, csak ők hosszú távú befektetésként, a fiatalság megőrzéseként (és a bőrrák megelőzéseként) értelmezik ugyanezt.