Steiner Kristóf: Magyar tinidal közhelyekből gyúrva

"Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól" - vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: "Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam." Igen ám, de mit?! "Minden perce újat ígér, ölelj még." Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. "Feltámad a vágy, a tűz bennem kél." Klisé, klisé, klisé! Ez a "bennem kél" pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: "Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz." Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a "nagy sztorira": "Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival" - állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A "mondanivaló" egyre és egyre kevesebb a "mainstream" mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap - legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz a Phenom'enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és van Julie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen - az összes médiumnak - egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a "magyar Paris Hiltonként" emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem...