Lementem a közértbe egy menetre - a facér pasi naplójából

Jó, én is látom, hogy a tükörből nem pont ugyanaz a kissrác nézz vissza, mint mondjuk harminc éve, ám a külsőségek sosem érdekeltek annyira. Amúgy sincs ősz hajszálam, gyerekem se lett, meg házasságom sincs már. Melózni viszont tizenhat éves koromtól melózom, így az sem tűnt soha igazi felnőtt attribútumnak.

Egyébként azért kezdtem már kölyökként pénzt keresni, hogy lazábbra vehessem a sulit. Túl sok kötöttséggel járt, amikor ott volt a főállásom, és még csak nem is fizették. Ellenben a lóvé, amit kisebb színházi szerepekkel hoztam össze, már korán biztosított bizonyos fokú szabadságot. Anyámnak, apámnak persze megvolt a véleménye a dologról.

Öntörvényű gyerek esetében a szülő jobban teszi, ha alapjáraton nem nagyon megy túl a véleménye kifejtésén. Inkább csak készenlétben áll, résen van, és akkor lép komolyabbat, ha a saját feje után igyekvő kölyök a falat veszi célba. Velem ilyen nem történt, csak néha úgy nézett ki, de a szülők akkor sem csesztettek agyon, bár biztos jól leizzadtak.

Hétvégi délelőttökön - lóvéval a zsebben - általában a Batthyány téri nagyközértet vettem célba, sétálva, le a Gellért-hegyről, végig a Duna-parton. Jó nagy üzlet volt, azt képzeltem, hasonlít kicsit a nyugati áruházakhoz. Tudod, azokhoz ott, a vasfüggöny túloldalán, ahol az igazi szabadság kezdődött.

Persze nem hasonlított hozzájuk. Fene tudja, mi volt az én tinédzser fejemben, amitől ezt gondoltam, és totál elvarázsolva caplattam végig azt a pár kilométert a lakástól a boltig. Ahol végül vettem valami szockó csokit, és ha esetleg volt éppen, akkor egy dobozos kólát. Az odavezető út volt igazán kafa, miközben két meghatározó szervem is virulensen pezsgett. Kicsivel derék alatt és nyak felett.

Mindenfélét elképzeltem a hétvégi bevásárláson buzgólkodó, csinos nőkkel - hiba, hogy patyolatszűz voltam még -, és egyikkel-másikkal házasságot is kötöttem fejben. Ők együtt disszidáltak velem a vasfüggöny túloldalára - nem mind egyszerre, hol egyik, hol másik -, ahol lelkesen végigasszisztálták a filmrendezői pályafutásom fontosabb állomásait, egészen a világhírig. Mondom, a nyak feletti szervem is intenzíven működött. Nemcsak a szexen filóztam, egyéb lehetőségeken is, amelyek akkor várnak majd, ha egyszer megpattanok onnan, ahol az igazi szabadságról csak képzelődni lehet.

Na, aztán történt, ami történt. Megpattantam, de már rég itt vagyok megint. A boltmániám maradt, de legalább már itthon is majdnem akkora az árubőség, mint nyugatabbra. A francia pástétomokra nagyon rá vagyok cuppanva. Ha ráérek, kislattyogok a közeli szupermarketbe, tó partján visz az út, közben tökölök, ahogy mindig. Hogyan lehetne valami újba fogni, könyvet írni, vagy elindulni a színház felé, akár egy filmet összehozni. Miért ne, előttem az élet. Vagy nem.

Az sem titok, hogy bár a pennák ma sem rútabbak az utcán, meg a bolti gondolák között, mint anno - azért az én derék alatti szervem már sokkal lustább. Az is van még, hogy a másik kissrác, amikor hazament a boltból, el tudott dumálgatni az álmairól a muterjával, aztán a csajjal, akivel jó pár évre összesodorta az élet. Azért az jó volt.

Pedig már a muternak is, a csajnak meg pláne voltak fenntartásai a mániás boltba járással, és az ugyancsak véget nem érő, szabadságról szőtt álmokkal kapcsolatban, de a muter talán csak nem azért hagyott itt. Lényeg, hogy amikor mostanában hazajövök a szupermarketből, majd felbontok valami extra pástétomot, és eszegetek, hát akkora a csönd a lakásban, hogy még nekem is feltűnik.

Nincs mese, valami tényleg megváltozott. Amiről, bár elég gáz, az is eszembe jut: a szabadság és a magány tök közel lehet egymáshoz.