Steiner Kristóf: Lélekbonbon-kóstoló

Hiszen mi másról is írhatnék?! Politikáról, amikor az egész parlamentesdiben kevesebb bizodalmam van, mint abban, hogy a kínai meztelenkutyám, Özge egy napon vastag bundát növeszt? Amikor világosan látom, hogy egy mókuskerékben szaladunk körbe-körbe évezredek óta, mert folyton azokra hallgatunk, akik hatalmat és vagyont ígérnek és remélnek, azok helyett, akik a békét és a szeretetet hirdetik? Vallásról, amikor különféle félreértelmezett spirituális ösvények nevében milliókat mészároltak már le, és ha hiszünk a próféciáknak, ez még csak a vég kezdete? Esetleg nacionalizmusról, amikor semmit sem tudok biztosabban, mint hogy ezen a bolygón mind testvérek vagyunk, és az országhatároknak semmi hasznuk abban, hogy egységet és egyenlőséget teremtsenek, mi több elszeparálnak minket egymástól? Nem. Azt hiszem, akkor már inkább maradok a magam "naiv" kis szentháromságánál: a feltétel nélküli szeretetnél, az "amit mással teszel, azt teszik majd veled mások" törvénynél és mindenekfelett annál az axiómánál, hogy mindannyiunkban ott pislákol az isteni szikra, a megvilágosodás lehetősége. A Lélekbonbon nem azért született meg, hogy bestseller, botránykönyv, ponyva vagy modern Biblia legyen. A 72 történet - amelyek közül néhány egy-egy korábbi írásom vadhajtása - semmi más célt nem szolgál, mint hogy a legkisebbektől a legidősebbekig bárki megértse: az álmaink valóra váltása nem esetleges lehetőség, hanem mindenki számára kutya kötelesség. Hogy tanult és tanulatlan, entellektüel és plázacica, jobbos-balos, homo- és heteroszexuális is elgondolkozzon rajta: a világ, amelyben élünk egy hamis jövőképet fest le nekünk, ahol gazdagnak, soványnak, diplomásnak, kegyetlenül egoistának kell lennünk, máskülönben a "rendszer" bedarál minket.

Első könyvem, a Gumimatrac a Gangeszen elsősorban talán egy az olvasóimnak átnyújtott névjegy volt, és már akkor, három évvel ezelőtt is szembesülnöm kellett azzal, hogy sokak számára felháborító, irritáló, vagy egyszerűen csak ostoba, hogy én a "dobozon kívül" gondolkodom. Márpedig nekem azóta is feltett szándékom, hogy mindenkinek megmutassam: bizony, lehet így is. Nem muszáj a francos négyzethálós füzet vonalkáin belülre írni azokat a számokat, nem kell lenyomnunk a torkunkon a disznópörköltet, mert "a rádióban is bemondták, hogy a vegetáriánusok hiánybetegek", nem nevelheti belénk senki, hogy egy rosszul működő rendszer egyértelmű hibái ellenére a Kárpát-medencében "élnem és halnom kell", senkinek sem kötelessége felcímkézni magát zsidónak, kereszténynek, muszlimnak. Ott és úgy kell élnünk, ahol és ahogyan a legtöbb, legjobb lehetőségünk van szeretni és szeretve lenni, persze mindig tisztelettel és szeretettel gondolva arra a helyre, ahol születtünk. Egyetlen kötelességünk van: felismerni saját határtalanságunkat, megtalálni az ebben rejlő lehetőségeket, és a mellettünk élőket is megismertetni az "új világgal", amelyben a szeretet nem korlátozódik a "magunk fajtára". A kötetet pedig néhány olyan beszélgetéssel zártam, amelyek köztem és ismert, elismert, sokszor világhírű filmesek, színészek, művészek között zajlott le - egyszerűen azért, hogy egy mozdulattal elragadhassak mindenkit arról a talajról, ahol a "sztárok felsőbbrendű lények". A magam egyszerű kis eszközeivel, szedett-vedett, összehordott szavakkal és egy cukorkából készült mandala könyvborítóval hozom el azt az üzenetet, amit előttem már olyan sokan hirdettek: "szeresd a szomszédod, ahogy önmagad szereted". Boldog és büszke vagyok rá, hogy az Univerzum Magyarországon pottyantott le ebben az életemben, és ezen a csodaszép nyelven fejezhetem ki a gondolataimat, és nagyon boldoggá tesz, ha arra gondolok, milyen könnyen megváltoztathatjuk együtt ennek a picike országnak a közhangulatát, sőt, a jelenét, és ezzel a jövőjét is. Alig tízmillióan vagyunk, ezért aztán már egy (nagyobbacska maroknyi) ember is elegendő ahhoz, hogy elérjük a "kritikus tömeget", és belekóstoljunk a csodák ízébe!