Kenjük apura és anyura - a facér pasi naplójából

Esetemben persze elég idegesítő, de legalábbis zavarba ejtő, hogy az én szüleim speciel sosem hezitáltak sokat, ha ki kellett mondani, hogy valamit elbénáztak a pedagógiai módszereiket vagy bármi egyebet illetően. Márpedig tetszik nekem, vagy sem, a hibák beismerése nem gyengíti a személyiséget, hanem inkább erősíti azt.

Ha ehhez hozzáveszem, hogy anyám és apám élete nem hibák, vétkek, bűnök, bukták, mellényúlások sorozata, hanem komoly sikereket is elértek, mindazt ráadásul úgy, hogy közben sosem verték büszkén a mellüket, akkor nem túlzás kijelenteni: ez a kis hisztis, vagyis én, nagyívű karakterek leszármazottja.

Ám bonyolítsuk tovább a dolgot, csapjunk vissza az elejére, ahol lényegében azt állítottam, hogy felnőttkorom különféle szerencsétlenkedései kizárólag a gyermekkor családban megélt traumatikus élményeiből erednek. Márpedig ez mégsem csak hiszti, nyafi, mert akármilyen fasza csávók is a felmenőim, nagyon be tudtak paráztatni, és úgy is maradt a parából bőven, hogy jött utóbb a bocsika.

Különben apám bocsikái elég általános bocsikák voltak, és mindig volt bizonyos távolság - ha nem is túl sok - a kimondásuk és az édesapám által elkövetett aktuális marhaság között. Mindenesetre édesapám rendszerint generálisan mentegetőzött az apához méltatlan tettek miatt, de ahhoz azért nem volt kanala, hogy nagyon konkrét legyen.

Például, hogy konkrétan azért kérjen elnézést, mert a zsebpénzemet is beleépítette az első versenykerékpárom megvásárlására fordított összegbe. Ám kétségtelen, hogy enyhített valamit a tett súlyán, és emelt valamennyit a tolvaj személyiségén, hogy miután apám meglopott, tartott egy rövid szónoklatot azzal kapcsolatban, hogy milyen is az ideális apa, akitől ő fájdalom, de elég messze van.

Anyám külön ügy. Ő kapásból azért kért bocsánatot, amiért kellett. Leszámítva első bűncselekményét, amikor csecsemőkoromban kiadott pár napra valami bérszülőkhöz, hogy kiutazhasson apámhoz, aki Romániában forgatott. Erről csak évekkel később értesültem - nagy bocsánatkérések közepette -, ám akkor már későn, mert ez akkora balfogás volt, amely szerintem a tudatalattimban simán felülírta édesanyám későbbi jó cselekedeteinek, illetve a rossz cselekedeteiért elmondott bocsánatkéréseinek pozitív hatásait.

Nem is az, hogy idegeneknek passzolt át, de kiderült, hogy amíg azoknál voltam - és miközben a szüleim Constanzában dolcsevitáztak -, valaki fejre ejtett, amit pompásan bizonyított egy majdnem fejem méretű dudor a koponyámon. Az is igaz, hogy az őrzésemmel megbízott személyek azt állították, hogy én ugrottam fejest a kikövezett udvarukon. Ez hatvan centis, járni még nem képes csecsemők esetében azért elég ritka mutatvány, de nem is ez a lényeg, hanem az eset hátterében kirajzolódó anyai gondatlanság dermesztő ténye.

Nem kétséges, hogy a bennem korán kialakult bizalmatlanság, a minden újtól való félelem, plusz a csecsemőkorból származó esetleges agyi sérülésem sok mindent megmagyaráz. Például azt is, hogy mi a bánatért nincs bennem semmi fogadókészség, amikor olykor bitang jó csajok próbálnak kóstolgatni az interneten keresztül. Akiket különben elméletben nagyon is, de amúgy meg nem.

Ilyen családi háttérrel biztos nem a tisztesség tart vissza, az egyebekért pedig, ha lehet, ne engem okoljunk. Kenjük apura és anyura.